Miért félünk a haláltól? Miért hessegetjük el ősi rítusainkat, miért száműzzük kórházak, idősotthonok falai közé, miért bízzuk a gépekre az utolsó pillanatok felszabadító, megbocsátó lehetőségét?
Miért félünk a haláltól? Miért hessegetjük el ősi rítusainkat, miért száműzzük kórházak, idősotthonok falai közé, miért bízzuk a gépekre az utolsó pillanatok felszabadító, megbocsátó lehetőségét? Miért gondoljuk azt a fogyasztói társadalom félelmetesen szaporodó kellékei között, hogy elkerülhetjük a halállal való szembenézést? Miért váltjuk virágözönre évről évre felgyűlő lelkiismeret-furdalásunkat? Vajon őszinte-e a gesztus, vagy csak a divat kényszerít bele, hogy azt tegyük, amit mások szoktak ilyenkor? Vajon figyelünk-e a természet hírnökére, amely mind nagyobbakat harap ki a pókhálóval átszőtt színes őszi nappalokból, s ígéretes tavaszok, érett forró nyarak után évről évre az elmúlással szembesít? Azzal, hogy a természet részeiként földi létünkben biztosan eljön a végső elszámolás pillanata? Miről tudunk beszámolni azoknak, akiktől az útlevelet kaptuk, hogy megőrizzük, hogy jobban, szebben folytassuk azt, amit reánk bíztak? Győztük-e a futást az élet hosszabb vagy rövidebb stafétájában? Volt-e, van-e, akinek átadjuk a stafétabotot? Meg tudtuk-e különböztetni az értéket az értéktelentől? Meg tudtuk-e tanítani gyermekeinket szellemi örökségünk őrzésére és gyarapítására, még akkor is, ha szanaszét szóródtak a nagyvilágban? Próbáltuk-e elképzelni, hogy mi lesz velünk a halálunk után? Hogyan tudjuk feldolgozni szeretteink végső távozását? Vagy csak állunk vallások és filozófiák metszőpontjában vagy attól távol, elhessegetve a kellemetlen gondolatokat, és csakis a szépre emlékezünk. Színekre, szavakra, ölelésekre, a szeretetre leginkább. S miért hisszük mégis, hogy élettelen dolgokkal, tárgyakkal minden pótolható? És tudjuk-e, hogy az hal meg, akit egyszer s mindenkorra elfelejtenek?
