Hétköznapi történet
Hegyvidéki élénk derű, a tengerből ébredő nap és egy ismeretlen halász párbeszéde, a nagy vízen fehérlő vitorlás, ember és természet békés egymásba fonódása – Nagy Mihály festményeinek világa mintha rácáfolna a hátrahagyott évtizedek küzdelmeire. A képek a marosvásárhelyiek Facebook-oldalán szólítottak meg az alkotó unokájának szavaival. „82 éves nagytatám festette, aki ráadásul csak egy szemével lát. El szeretné adni valahol, hozzásegíteni a számlák fizetéséhez. 50–70 lej között vannak az árak.”
Nem volt kérdés számomra, hogy jó lenne-e megismerni és másokkal is megosztani a színek és formák mögött rejtőző élettörténetet. Alig egy hét múlva ott is ültem Mihály bácsi otthonában, és csak ámultam a szép, kerek mondatokon, amelyek mintha önmaguktól illeszkedtek volna egymásba az egykori-mai „önarckép” kedvéért.
– 1941-ben születtem egy Beszterce-Naszód megyei faluban. Az „első” apámtól 1943-ban árván maradtam, őt nem is ismertem. A két évvel idősebb nővéremet a nagyapám vette magához, és nevelte fel, én anyámmal maradtam, aki egy év múlva férjhez ment egy havasi emberhez. A „második” apám, mivel szerette a szarvasmarhákat, beállt bikagondozónak, emellett harangozó is volt. Akkoriban egy másik faluban éltünk, ott ért a háború. Menekülni kellett, és mi összefogtunk egy szomszéddal, vele együtt indultunk útnak, két tehenet is magunkkal vittünk. Az oroszok és az oláhok utolértek, és elvették a jószágot, mert kellett a katonaságnak. Amikor a nyakunkba vettük a világot, csak azt vittük magunkkal, ami egy bivalyos szekérre felfért, a többi vagyonunkat befalaztuk a házunk pincéjébe. Mire visszatértünk, semmit nem találtunk a helyén, még a ház ajtaját és az ablakokat sem. Ősz vége volt, és mi lepedőt meg pokrócot tettünk az ajtó helyére a hideg ellen. Akkoriban kellett megszületnie a húgomnak. A nevelőapám elment „kurkászni” a szőlősbe, és talált egy háromlábú vasérc kályhát, azzal teleltünk ki. Ez a kályha a későbbiekben is végigkísérte az életünket. Nem sokkal később visszatértünk a szülőfalumba, ott ismertük meg az igazi éhséget. Zablisztből készített puliszkát ettünk, de én inkább a kutyáknak adtam, annyira nem ízlett. 1948-ban aztán megszületett az öcsém is. Akkoriban költöztünk Maros megyébe, egy Felső-Maros menti faluba, ott kezdtem nyolcévesen az első osztályt. Két kilométerre volt a házunk az iskolától, de télen, a nagy hóban is gyalog jártam oda-vissza, a tarisznyámmal. Ötödik osztályban egy másik településen folytattam a tanulást, bentlakásos diákként. Mivel azonban anyámék szegények voltak, az internátusba pedig hetente kellett kenyeret és zöldséget vinni, nem bírták a „ritmust”, és hatodikra nagyapámhoz küldtek a szülőfalumba. Jól ment ott is a tanulás, különösen a természetrajzot, a történelmet és a földrajzot szerettem. Akkoriban kezdtem rajzolgatni, de nem volt pénzem festékre, csak ami olajfestéket megkezdve találtam, abból pingáltam. Az iskola mellett a bárányokat is ki kellett hajtani a legelőre, rendszerint ott írtam meg a leckéimet. Hetedik osztályban – egy másik Maros menti faluban – volt egy nagyszerű földrajz és történelem szakos tanárom, ő kezdett oktatni a tájfestésre. A következő évben felvételiztem Marosvásárhelyre, a Művészeti Líceumba, és fel is vettek, de mivel a bentlakás akkori pénzben 2400 lejbe került, apámnak pedig 400 lej volt mindössze a jövedelme, nem kezdhettem ott a tanévet. Helyette szakiskolába mentem Régenbe, és lett belőlem egy rossz traktorista. Mivel egyáltalán nem szerettem a szakmámat, csak bolyongtam ide-oda, közben sokat olvastam és rajzolgattam is. 1959-ben fejeztem be az iskolát, és kezdtem dolgozni. Egy kőtörő géppel erdei utak kövezésében vettem részt, és egyszer, ahogy húztam le a drótkötelet a tárcsáról, beleszaladt az ujjamba, és megfertőződött, meg is kellett operálni. Három-négy nappal a műtét után megkaptam a katonai behívót, de a sebesülésem miatt „visszazupáztak”, vagyis hazaküldtek a sorozásról. A nevelőapám szeretett inni, a viselkedése miatt többször konfliktusba kerültem vele. Egy ilyen veszekedés után mentem el a nővéremhez Beszterce-Naszód megyébe. Május elseje volt, bált tartottak éppen. Ott megismerkedtem egy lánnyal, akiről kiderült, hogy gyerekkorunkban együtt játszottunk a tilolt kender alatt. Ez a lány, Irénke lett a feleségem. Hatvan éve házasodtunk össze, és hála istennek azóta is jól megvagyunk. Összezörrenések persze akadnak, de hát nincs mosogatás edényzörgés nélkül.
– Hogyan kezdődött a közös életük? – kérdezem.
– Hét hónappal az esküvő után behívtak katonának. A feleségemnek marosvásárhelyi személyazonosságija volt, és hogy azt ne kelljen kicserélni, a városban maradt, munkát kapott a néptanácsnál. Az álláshoz lakhatási lehetőség is járt, úgyhogy én kétévi és egy hónapi katonaság után a kész szobába jöttem haza. Két hónap múlva a városi kertészetnél találtam munkát. Üvegházakat építettünk, télen metszettük a fákat, nyáron kapáltuk, gondoztuk a virágágyásokat, cserjéket. A Víztelep utcában volt a csemetekert, ott is tevékenykedtünk. Három év múlva átmentem a kábelgyárba, ahol 1995-ös nyugdíjazásomig dolgoztam. Egy munkabalesetem is volt a gyárban, egy drótdarab beleszökött az egyik szemembe, azzal azóta sem látok. De ez sohasem akadályozott kedvenc időtöltésemben, a festésben. A pincében szoktam dolgozni egyszerre több képen is, főleg délelőtt 11 órától 2-ig, 3-ig, de van, mikor pár órát délután is. A rámákat is én készítem. Szeretem lefoglalni magam, számomra ez a tökéletes hobbi.
Mihály bácsiéknak négy gyermekük, öt unokájuk és ugyanennyi dédunokájuk van, a legfiatalabb utódok egyévesek. Anyagiakban sosem dúskáltak, de lelkiekben annál inkább, a festményeket kitartóan népszerűsítő lányunoka segítőkészsége is erre utal.
– Korábban az ószerre hordta a munkákat, de nem járt szerencsével, mindig haza kellett cipelnie az összeset – magyarázza Irénke néni. Most a télre gondolnak, és főleg a hideg időszak gázszámláira, ezért válna meg az idős alkotó jó pár munkájától.
– Az interneten sokan értékelik, de néha akad bíráló is, aki azt mondja: „ez nem jó, ez giccs”. Az ilyent aztán jól „megmossák” a többiek – mondja Mihály bácsi, és ragyog az arca, mint egyre sokasodó festményein a táj.
