Kemény Zsigmond nekrológja idős Szász Károly felett (6.)

• 2014-11-13 14:30:52

„Szász Károly hirdeté az emberméltóságot, hirdeté a büszkeséget az aljassal, a hódolatot a kiválóval, az alázatosságot a fölöttünk uralkodó erkölcsi renddel szemben…”

Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.) (forrás: Nemzeti Portrétár Közhasznú Alapítvány)

(Folytatás november 7-i lapszámunkból)

 „Szász Károly hirdeté az emberméltóságot, hirdeté a büszkeséget az aljassal, a hódolatot a kiválóval, az alázatosságot a fölöttünk uralkodó erkölcsi renddel szemben. Megvetést csepegtetett a benyomásokra oly kész kedélyekbe az önzés azon silány aforizmái iránt, melyek az erényt elértéktelenítik, hogy a kényelmes bűnöket keresettekké tegyék, s melyek a hanyatlás korszakaiban mindig a bölcsesség aranyszabályainak tekintetnek. Tanítványai tudták, mert annyiszor hallják tőle, hogy vannak látatlan és becslés alá nem tartozó szellemi kincsek, melyeket az anyag minden bőségtartalmával nem bír sem ellensúlyozni, sem helyettesíteni, sem feledtetni. Tudták, hogy az egyén a közre hatva, nyeri valódi bevégzettségét, s hogy viszont minden hódítás az egyéni fejlődés terén a közéletet szilárdítja, erősíti. Tudták végtére, hogy az élet az Isten becses ajándéka ugyan, de van még felsőbb jó az életnél is, s minthogy van, kell lennie irányában szintén erkölcsi kötelezettségnek, mely a választás iránt kétséget nem hagy fen. A még romlatlan fiatal kedély, a képzelődés bizonyos mozgékonysága mellett, hivatva van a bálványozás azon ártatlan nemére, mely az eszményt, hogy elérhetővé legyen, egyénben találja föl. A szépnek, jónak és igaznak általános fogalmai előbb mintaképekben tiszteltetnek, hogy a törekvés, az utánzás által megközelíttessenek. Valamint a nő a szeretet eszményét keresi az egyénben, s ha téved is, ragaszkodik ahhoz, kiben azt föllelni vélte: szintúgy szüksége van az ifjúnak, haj-lamai szerint, vagy a hősiesség, vagy a lángész megszemélyesítésére. Ezért sírt a gyermek Themistocles¹ a marathóni hős oszlopa előtt, ezért támaszthat a nagy művész és költő oskolákat, s ezért kezdik a halhatatlan írók is első kísérleteiket utánzással. Majd minden enyedi tanuló mintaképe Szász Károly volt. S e bár nem tökéletes, de szellemi és erkölcsi tulajdonain kívül azért is szerencsésen választott példány, mert az eredetiség külszínével csábító hibákkal nem bírt, – valóban igen is alkalmas vala arra, hogy az ifjú nemzedék sorából a hazát aránylag nagy jutalékával lássa el azon derék férfiaknak, kik a becsületességgel a műveltséget, a lojalitással a szabadságszeretetet, a tudományos iránnyal a közrehatás szent vágyát egyesítik. Szász Károlyt, a jó »öreget«, mert már így nevezték őt, 1850-ben a főegyházi tanács Marosvásárhelyre tette át, hol háromévi munkásság után bevégzé földi pályáját. Az akkor 80 évesnél idősb, de még mindig eleven elméjű és fiatal szívű Bolyai Farkas, – ki Akadémiánknak szintén tagja vala – szeretett tanártársának kimúlását a többek közt következő szavakkal jelenté: »Ifjak! tanítótokban csaknem minden múzsák egyesült lángja aludt ki. A ritka, könnyű, villámsebes s annyiféle ész, és az annyit bíró lelki s testi erődús munkásság nincs többé. Megnémult a 39 évig fáradhatlanul tanító nyelv, mely a természet örök igazságait oly elragadólag s oly kristálytisztaságban hirdeté.«

Tekintetes Akadémia! Midőn Szász Ká-roly fölött emlékbeszédet tartani tisztemmé lőn téve, egyszersmind alkalom nyújtaték egyet leróni a szív azon adósságai közöl, melyeket megtagadni önmagunk károsítása, lefizetni szellemi értékünk növekedése és ritka kéjérzet. A hála kötelességére célzok. Én is az ő tanítványa voltam. Mint gyermeket megkülönböztete, mint alig 17 éves ifjat a szó teljes jelentőségében barátjának tekintett. Elhiteté magával, hogy már felnőtt és ért eszű vagyok, – tévedt; de nekem úgy tetszik, hogy mindig nőttem valami keveset e szilárd hite által. Hol Savigni és Troxler² fölött vitatkozánk, s a római jog formatökélyeit bámulva kétségbe vontuk vagy követeltük korunk törvényalkotási képességét, s ilyenkor ő a Napoleon-kódex elveit és szerkezeti előnyeit magyarázta nekem; hol az angol alkotmányt a franciával hasonlítá össze, s védte Britannia ősi szabadságait az én modern olvasmányaim ellen, melyekben a legszellemdúsabb helyeket mindig a legigazabbaknak is szerettem volna tartani. Néha latin remekírókat szavaltunk, néha újabbkori költőket, s a hazaiak közöl Kölcseyt, kit ő tán nem méltatott eléggé, Csokonait, kit előszeretettel kegyelt, s Vörösmartyt, kit mindketten versenyezve magasztalánk. S mint óhajtotta, hogy a számtan iránt hajlammal viseltessem, de legföljebb csak szorgalmat vőn észre bennem, s azt is csak azon magánórák alatt, melyeket egészen másnemű foglalkozások mellett is néhányunk számára kiszakítani szíves volt. Többször olvasa fel nekem abból, a mit épen irt; mintha képes lettem volna oly nézőpontokból tenni észrevételeket, melyeknek még hasznát is lehet venni. Nevelőm, oktatóm, tanácsadóm volt, s védelmezőm akkor, midőn e nemeslelkű tény által helyzetét is kockáztathatá, vagy legalább nehezíté. Áldás legyen emlékén!

Tisztelt hallgatóim! A mostani nemzedék nehéz időben élt, s nehéz időktől tart. Cyclopsi³ küzdelmeknek vala tanúja, s világrázó változások által fenyegettethetik. Századunk két Napóleont látott; látta az erőt, mindent lesújtó sceptrummal⁴ kezében, s látta a szélső tökélyig vitt számítást, diadori⁵ babérral halántékain, tanácsokat, föladatokat, megoldásokat osztogatva Európának. És e rendkívüli egyénekkel romboló s alakító hatásban mérkőző eszmék és törekvések voltak visszaszorítva, s tolongnak ismét előtérbe.

De, ámbár a világesemények végzetes befolyása oly nagy volt, s még mindig akkora, hogy kevés állam van Európában, melyben a belügyek iránti részvét ne tompult volna, s a kedélyek zsibbadása közt ne mutatkoznék bizonyos ingadozás tétova, megállapodás sőt visszaesés magában az irodalomban is; nekünk, magyaroknak a gondviselés kegyelme szenvedéseink kárpótlása végett adá osztályrészül azt a ritka szerencsét, hogy irodalmunk a nagy válság után az addiginál szélesebb körben, több eréllyel és sikerrel mozog.

S míg kivált 1830. óta 1848-ig a magyar irodalom aránylag keveset törődve a múlt eszmekincseivel és hagyományaival, csak előre tekintett, s egybeköttetés nélkül a régivel, az átélttel kívánt élni a jelenben s hatni a jövőre; – most már kezdi megnyerni a janusarcot, a vissza- és előrenézést, azon adományt, mely a nemzetek irodalmának férfikorát jelzi, s reményt nyújt százados művek alkotására. Már is különös figyelem tárgyává lőn az irodalom története, s e téren tovább haladva, kilátásunk nyílt arra, hogy a nemzet eszmeéletének menetét minden szétágazásaival együtt szemünk előtt átvonulni láthatjuk, s teljes tudalmával eddigi haladásainknak törhetünk biztos utat új vívmányokra. E nagy eredményen kívül kisebb, bár vigasztaló vagy legalább a hiúságot kecsegtető az, hogy a ki az irodalomnak némi sikerrel szentelte napjai szebb részét, remélheti – s a remény a csalódások által sem veszti el vonzerejét – mondom, remélheti, hogy neve nem csak a sírkövön vagy legfelébb a családfán marad valamivel tovább főn, mint a meddig hordá küzdve és szenvedve a bölcső és koporsó közt fekvő arasznyi téren. Kevésnek adatik művei által nemzedékről nemzedékre közvetlenül hatni; de nem csekély azoknak száma, kik, midőn az irodalomtörténész nemzeti kultúránk épületét rajzolja le, mint alapkövek, mint a tömör fal téglái, mint a részeket összekötő kapcsok, mint az íveket tartó talajok, mint homlokoszlopzatok, mint architráb azokon, mint cirádák és domborművek a folyosón, a belső ékítményeken és a legbensőbb szentélyben, említve lesznek, s bár kevés figyelő által, de mégis ismertetni fognak. S ha az, ki Afrika homokrónáin, vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, épen az elhagyatás közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi szilárdnak látszó tárgyba vésse s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg ebben csalódni fog; – ha a tenger közepén süllyedező hajónak matróza nevüket, kedveseikét, és a megsemmisülendő hajóét palackba zárva engedik át a hullámoknak, azon reménytől ámíttatván, hogy találkozni fog, ki a tenger titkai közül legalább ezen egyet fölfedezendi: vajon miért ne higgyem én is, hogy miután szemem bezárul, hullám szétmállik, fejfámat ledönti az idő, még találkozni fog, bár kevés, vagy talán egyetlen egy, ki irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván azok iránt terjeszteni. Akarom tehát, tudják meg azon kevesek, tudja meg azon egyetlen, hogy Szász Károly volt, ki engem az irodalomra buzdított és előkészített, s hogy én az egész világon neki köszönök legtöbbet.” 

^{1 Themisztoklész (kb. i. e. 525 – i. e. 460) az athéni demokrácia egyik vezető politikusa volt a görög–perzsa háborúk idején. Meggyőzte az athéniakat, hogy építsenek ki erős flottát a perzsa fenyegetés ellensúlyozására. I. e. 480-ban Szalamisznál az egyesített görög flotta parancsnoka volt. (Wikipédia)}

^{2 Savigny eszméi, illetve tágabban: a történeti jogi iskola volt a domináló jogfelfogás, mely szerint a jog nem az államhoz, hanem a szokásokban megjelenő népszellemhez kötődik. S ez azt is jelentette, hogy a történeti jogi iskola gondolkodói nem hittek a jog általános (univerzális) elméletében. Paul Vital Troxler 1820-ban Doctor Troxler néven publikált művét hozhatjuk fel példaként (Philosophische Rechtslehre der Natur und des Gesetzes mit Rücksicht auf die Irrlehren der Liberalität und Legitimität). Troxler természetről és a törvényről szóló filozófiai jogtanában a következőket olvashatjuk: félrevezető a jogot és az államot egymásból levezetni, vagy mint azonosakat tételezni. Az állam több és más célja is van, mint csupán a jogok biztosítása, más oldalról pedig a jogot sem szabad pusztán az államból levezetni, ekkor ugyanis a jog csupán egy „terméke” lenne az államnak. „Hol jog van, ott nincs kényszer, ahol kényszer, ott nincs jog” – írja Troxler. (Lásd: Frivaldszky János – Karácsony András: Jog, jogosultság, erőszak – jogfilozófiai kérdésfeltevések Jhering tanai nyomán)}

^{3 Ciklopsz – görög mondabeli félszemű óriás (O.G.R.)}

^{4 Sceptrum – egy narancssárga óriáscsillag, 110 fényévnyire a Földtől (O.G.R.)}

^{5 diadém – görög homlokék (ékköves fejdísz) (O.G.R.)}

Közzéteszi: Oláh-Gál Róbert