Kemény Zsigmond nekrológja idős Szász Károly felett (4.)

• 2014-10-30 14:43:49

„A kormányszéket törvénytelennek nyilatkoztatták ki, s hogy a közigazgatás gépezete meg ne akadjon, és az ország sérelmei orvosoltassanak, sürgették az országgyűlést…”

Szász Károly (Vízakna, 1798. január 25 – Marosvásárhely, 1853. október 25.) államférfi, jogtudós, író, matematikus. A marosvásárhelyi Szabó János festménye. A festmény eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona.

„A kormányszéket törvénytelennek nyilatkoztatták ki, s hogy a közigazgatás gépezete meg ne akadjon, és az ország sérelmei orvosoltassanak, sürgették az országgyűlést. Ezen kérdések az államélet minden nyilvánulásait érdekelvén, száz meg száz változatokban léptek elő, s egyaránt szolgáltattak alkalmat a régi jegyzőkönyvekben kutatásokra, s az új szenvedélyek edzésére. De az ellenzéki eszmék a legszélső következetességig akkor élesíttettek ki, midőn némely megye a tisztújítás eredményeit nem akarta a kormányszék – mint törvénytelen testület – útján felső megerősítés alá terjeszteni, s midőn elhatározá, hogy a kormányszék minden rendeletei bontatlanul tétessenek félre. A hangulat ily nyilvánulásai közt a világon mindenütt a miniszterek vagy azt szokták tenni, hogy a kivételes szabályok által elnyomják a békétlenség küljeleit, vagy pedig azt, hogy a sérelmeket orvosolván, a békétlenség okait szüntetik meg. Erdélyben mind a két mód szerint történtek kísérletek. Elébb provizórium hozaték be, aztán országgyűlés hivatott össze.

Szász Károlyt Vízakna választá követül, azon kis, de derék város, melyben atyja főbíróságot viselt, s mely őt bölcsőjében ringatni látta. Az 1834-ki országgyűlés egyaránt tűnt ki a pártok huzakodása, a szónoklat hatalma, a szituációk tarthatatlansága, a megoldások óriás nehézségei, s inkább a küzdelmek, mint az eredmény keresése által. A nemzeti gyűlésen, s ez a magyar diéta kerületi üléseihez hasonlított a megállapodások előkészítésére nézve – és az országos üléseken, oly beszédek mellett, melyek a pillanat hevélyei közt elragadó hatással voltak, tartatának olyanok is, melyeknek műbecsét kétségbe vonni lehetetlen. Szász Károly mind az első, mind a második nemben kitűnt. Egyébiránt a bonyolult viszonyok, melyeknek végzetes súlyát most kezdé igazán előérezni, naponként mélyebb benyomást tettek kedélyére, s ő, ki mind az eszmék kezelésében, mind a szónoklatban a rögtönzést szerette, és a lelemékenység nagy, de kétes becsű adományával a költői inspiráció bűvös és mindent magával sodró erejét bírta egyesíteni, végtére a státusférfiú mérsékletségéért föláldozni törekevék a hatás gyúlasztóbb eszközeit, mi hajlamai dacára is olykor bámulatosan sikerült.

Így történt aztán, hogy az 1834-ki országgyűlés derekán már az ellenzékben a közös elvek mellett a tárgyalás modorára nézve árnyalatok támadtak. Wesselényi Miklós és Kemény Dénes a hevesebb ostrom vezetői valának; ellenben Bethlen János, ki a szilárd meggyőződéssel a szelídséget és kíméletet csodálatos mértékig egyesíté, a nagyobb akadályokat nem annyira ledöntögetni, mint megkerülni akarta. E nagy tekintélyű férfiú politikájához közelített Szász is. Bethlen azonban, elvesztvén hitét a siker iránt, csakhamar a hallgatást többre becsülte a tevékenység eredménytelenségénél. Az 1834-ki országgyűlés hónapokig csatázott az előleges kérdések fölött, melyeknek magyarázata sok időt venne el, de a melyeket legkönnyebben sorozhat illő helyökre a közönség, ha azt mondom, hogy e kérdések legtöbbnyire oly neműek valának, melyek a parlamentarizmusban a házszabályok és verifikáció címe alá foglaltatnak. Csak az volt a különbség, hogy Erdélyben a házszabályi és verifikációs ügyek a sérelmi téren vitattattak, s eldöntésük az ellenzék teljes diadalával azonos lett volna mind a kormányszék megválasztásánál, mind a közjogi visszaköveteléseknél. E tény ad arra kulcsot, hogy Bécsben a választások gyors végrehajtását követelték, míg az ellenzék, mely a megyegyűléseken a választási jog helyreállításáért küzdött, az országos teremben következetlennek látszó következetességgel akadályoztatta e kérdés megoldását. Tudjuk, hogy a rendek elnöke és az ítélőmesterek megválasztásán kívül az országgyűlés eredmény nélkül oszlattatott szét s Erdély ismét provizórium alá esett.

Szász Károly, ki 15 évig volt jogtanár, a kellemetlenségeknek, melyekben bőven részesült, eltávolításáért, örömmel ragadá meg 1837-ben a szám- és természettani tanszék megürültével kínálkozó alkalmat az áttétetésre. De mielőtt Szásztól, mint a közélet emberétől búcsút vennénk, helyén van szónoki tehetségét jellemezni. Az erdélyi közjog történetét, a sérelmeket oly részletesen ismervén, mint Kemény Dénesen kívül tán senki, versenytárs nélkül állott egy más téren, a hasonlító jogtanban s Európa alkotmányos életének búvárlatában. Képzelődése heves, ítélőtehetsége erős, s kedélye a behatásokat könnyen fölfogó és tovább terjesztő vala. Volt benne sok a költőből, sok a bölcselőből, s nem kevés a szofistából. Szónoki pátosza magával ragadta a közönséget, de néha a hatást kedvéért dagályosságra ragadta őt magát. Szerencsésen tudta tömbözni az adatokat, hogy meggyőződést támasszon, s mégis megtörtént néha, hogy a figyelmet fárasztá. Igéző költői képeket, ragyogó eszméket s csodálatosan eredeti, de találó hasonlításokat szokott vegyíteni a tárgyalások közé, s gyakran lelkesíté meg a száraz adatokat és érveket, hogy hassanak, hogy ostrommal vegyék be a szívet és foglalatoskodtassák a képzelődést, mielőtt az értelmet meghódítanák s a logika izmos kezéből kifacsarnák a fegyvert. Szónoklatai néha hevítettek, néha pedig csak elmés, hideg és finom doctrinairismussá hegyeződtek ki. A lángész souverain hatalmával tudott uralkodni a nehéz és bonyolított kérdések fölött; de megtörtént az is, hogy elboríttatok általuk, s aránytalanná vált szónoklata a műformát nélkülözé. Többnyire hibátlan alaptételekből szőtte ki okoskodását, azonban olykor a más nézetűeket megfosztá az ellenvetésektől, a nélkül, hogy meggyőzte volna véleményének igazsága felől. Hangja tiszta, terjedékeny és erős volt. Előadása gyors, de az orátori hangsúly által, melyet gyakran kirívólag használt, egyenetlen. Hibáit, melyek lelki tehetségeinek és műveltségének nagyságát majdnem úgy hirdetik, mint tökélyei, csak azért említém részrehajlatlan szigorral, hogy szintén az igazságnak hódolva elmondhassam, miként én Szász Károlyt a legelső rangú magyar szónokok közé bátran merem sorolni. Sőt véleményem az, hogy e férfiú minél nagyobb nemzet parlamentjének lett volna tagja, annál több fényt árasztva tündöklött volna s nem az ő képességének, de a keskeny körnek, melyben működött, kell tulajdonítani, ha szónoklatának jellemét nem ismerik általánosan, s ha az még az én igénytelen rajzomra is szorul. Szász Károly 13 évig élt kizárólag a tudományoknak, feledve a politika küzdhomokját vagy csak a nyert sebek által emlékezve rá. E közben a pártok szerencsés közremunkálásával a szebeni országgyűlésen többnyire meg-oldatának azon alkotmányos kérdések, melyek az 1834-ki diétán sikerre nem számíthattak. Csak az volt még hátra, melyet Szász Károly, ha jól emlékszem, már 1839-ben a végső, de egyedül gyökeres megoldásnak tekintett, a Magyarországgal egyesülés ügye. S midőn kilátás nyílt rá, az egykori publicista és szónok a szám- és természettannak általa mindig kedvelt problémái közül kiragadtatni engedé magát, hogy a politika áldástalanabb megoldásaihoz térjen vissza. Az erdélyi 1848-ki országgyűlésen megjelenése maga után vonta a magyarországira megválasztatást. Ekkor már Szász Károly idegen körbe lépett, s az eszmék, melyek a közvéleményt mozgatták, noha fejlődéseik minden szakában eljutottak azon szerény teremig, hol ő a görebnél¹ vegytani feloldásokba merült, vagy krétával kezében az összemérhetetlenek és az imaginaria quantitások tanának² új alapokra fektetéséről gondolkodott, – noha mint mondám, ezen politikai eszmék eljutottak hozzá és ő ismeretes volt velők, mégis megfogható vala, ha nem érzé magát egészen otthonosnak közöttük. Aztán évei és tapasztalatai, bár nem oltották ki, de mérsékelték lelkesedését a kor »jelszavai« iránt, s inkább hitt az események alakulásainál bizonyos végzetszerűségben, mint az emberi ész számításaiban. Innen szenvedőleges állása. És az idő, a viszontagságok azt tevék az ő lelki tehetségeivel, mit a monumentális épületekkel szoktak; letörték az ékítményeket, elsötétítek a külsőt; de meghagyák azt, a mi lényegesebb, a mit, bár az úton tovahaladó sokaság nem vesz észre, a műértő bámulva szemlél, t. i. az architektonikus arányok szépségét és nagyságát.”

(Folytatjuk)

Közzéteszi:Oláh-Gál Róbert

^{1Vegyészeti görbe nyakú edény (OGR megjegyzése)}

^{2Ősszemérhetetlenek és az imaginaria quantitások = valós és komplex mennyiségek (számok) (OGR megjegyzése)}