Kemény Zsigmond nekrológja idős Szász Károly felett (3.)
A második részben arról volt szó, hogy báró Kemény Zsigmond szerint Erdély történelmét 1684–1838-ig egyetlen oklevél határozta meg, az I. Lipót császár által kibocsátott, úgynevezett Leopoldi Diploma.
A második részben arról volt szó, hogy báró Kemény Zsigmond szerint Erdély történelmét 1684–1838-ig egyetlen oklevél határozta meg, az I. Lipót császár által kibocsátott, úgynevezett Leopoldi Diploma. Ezt is Erdély szorongatott helyzetében fogadták el, és a bécsi udvar a védhatalmi státuszt átírta uralkodói státuszra. Id. Szász Károly mint kiváló jogász, abban látta Erdély megreformálását, hogy jogi úton bírják rá a Habsburg-házat, állítsa vissza Erdély ősi alkotmányát és autonómiáját, és Erdély fölött valóban csak védhatalmi szerepet gyakoroljon.
Olvassuk tovább Kemény Zsigmond nekrológját, mely olyan történelemlecke, hogy a mai kor emberének is hasznára válhat.
„A megyei rendszerben rejlő alkotmányos garanciáról felesleges volna ezen helyen és ezen országban szólanom. De a lipóti hitlevélben megállapított másik garanciát szükségesnek látom egy pár szóval érinteni. A kormányszék választása által kezességet bírni arra, hogy a haza érdekei fel nem áldoztatnak, a végrehajtó hatalom törvényességét az országgyűlések pontos megtartásától függeszteni föl, s különböző érdekeknek és irányoknak azon egymáshoz forradását idézni elő, mely – mint a sziámi ikreknél történt – az egyik fél lankadásával a másik betegeskedését eredményezi: ide megy ki ama sajátságos biztosíték, melynek védelme alatt Erdély a szabadságot megoltalmazni és tovább fejleszteni reménylette. A legcélszerűbb eszközöket választotta-e? Az talán hiú kérdés épen a mi korunkban, midőn a legtöbbet ígérő elméletek is oly hamar tétetnek félre, s midőn a bevégzett tények imádása jön divatba, és a siker legitimitása a szentesített jogokét háttérbe szorítja. A választott kormányszék a nemzet szokásaiban meggyökerezve, végre is azon szolgálatot tehette volna az alkotmányos életnek, melyet rendesen a régi intézmények szoktak, miknek előnye sohasem az elméleti tökély, hanem, a gyakorlat által képződő célszerűség. A baj csak az volt, hogy a lipóti hitlevél nem oly körülmények közt jött létre, melyek pontos foganatosítást és állandó jövőt biztosíthattak volna. Erdélynek, bár be nem vallott meghódítása lotharingeni Károly által, s a rendek hűségi esküje Caraffa alatt, már bevégzett tények valának, s azon fenyegető veszély, mely a lipóti hitlevél leküldését sietteté, a szentesítés után nyolc nappal megszűnt. Ellenben a szalánkeméni győzedelem tartós emlékű vala, s a Zentánál kivívott óriás diadal utat tört a karloviczi békéhez, melyben a szultán Erdélyt Lipót császár és magyar királynak átadta. E körülmények visszahatása a szentesített hitlevélre szembetűnő vala. Ámbár az 1691. országgyűlésen a kormánytanács tagjai megválasztattak; ámbár 1692-ben a rendek a már ünnepélyesen kiadott hitlevél elfogadására és életbeléptetésére hívattak össze; ámbár 1693-ban az Alvinczi nevét viselő királyi válasz és a szász nemzet sérelmeinek elenyésztetésére kötött egyezmény a foganatosítás elől lényeges akadályokat hárított el, mindamellett a lipóti hitlevél az államélet vérébe-testébe alakítólag átmenni nem bírt, sőt a rendek 1697-ben panaszkodnak magának az okmánynak „in publico nem létéről”. Felötlő és a kor szellemét jelző tény az is, hogy midőn Mária Terézia uralkodása alatt a fejedelem választására vonatkozó régi törvények egyenként eltöröltetnek, a lipóti hitlevélről, melyen a dolgok új rendje alapúlt, említés sem tétetik. S még különösebb, hogy ámbár I. Lipót mint magyar király szerezte vissza Erdélyt, és örömmel lön hirdetve, hogy e tartomány ismét a magyar korona alá kerül; mindamellett az Erdély alkotmányát biztosító hitlevél soha a magyar „Corpus juris"-ba nem iktattatott, hogy a végső beavatást nyerje. Valamint a Pandecták még létező egyetlen példányát a földúlt Amalfi város romjai közt találták meg: szintúgy kellett az 1791. országgyűlésnek a lipóti hitlevelet az eldobott, a feledésre szánt iratok halmazából kiszabadítani, új szentesítés elébe vinni, és az életbe visszavezetni. Sőt az 1791. országgyűlés aggódó gondoskodása, melyet a múlt eléggé igazolt, annyira ment, hogy a hitlevél lényeges pontjairól külön törvénycikkeket is alkotott, a foganatosítást könnyítő vagy szorosabban körülíró szabályokkal. Megrendelé, hogy az évenként tartandó országgyűlés, amennyiben csak a körülmények engedik, Szent István király ünnepére hirdettessék ki; hogy az országgyűlési választás alá tartozó főhivatalokat illetőleg minden állomásra mindenik bevett vallásból három egyén terjesztessék föl királyi kinevezés végett; hogy a megyék és székely székek gyűlései évnegyedenként tartassanak s a tisztújításnál a megerősítés alá eső hivatalokra a bevett vallásokból szavazattöbbséggel választott három alkalmas tag a kormányszék útján jelentessék föl a legfelsőbb megerősítésre. Fájdalom, az európai nagy háborúk miatt a következő 20 év alatt csak négyszer lehetett az országház termeit megnyitni, s a bécsi kongresszus után és a szent szövetség elvei mellett 23 évig feleslegesnek találtatott a törvényhozást foglalkoztatni. De, míg a közélet minden nyilatkozatai nem csak Erdélyben, de Magyarországban is elnyomva voltak, a Kazinczy által megindított nyelv- és irodalmi újjászületés folyama mindig tágabb körben hatott, s eszméket hozva mozgásba, és irodalmi tevékenységet idézvén elő, végtére izgalmat gerjesztett a politikai téren is az együttérzés azon törvényénél fogva, mely nem csak a testi, de az erkölcsi létrendszer élettanában is uralkodik s a kór- vagy üdülés jelenségeit az összefüggő és szomszédos részekkel hamar közli. Magyarország előbb adta jelét fölelevenülésének, a gyöngébb és bágyadtabb Erdély később. Magyarországon a mozgalom 1823-ban kezdődött; a testvérhonban 1830. és 1831-ben lőn általánosan érezhetővé. Ha a gyakorlat az elmélettel, a szentesített jog a törvényes alapokat nélkülöző rendszerrel éles ellentétben állott, önként meg vannak fejtve bármely államban a visszahatásnak okai és szükségessége. Felesleges tehát az erdélyi ellenzéki szellem kifejtésének eredetét kutatni, s minden idevonatkozó ujjmutatások nélkül térhetek át Szász Károly politikai pályájának körvonalazásához. Ő még mint igen fiatal jogtanár, még mint alig 25 éves ifjú, kitűnő befolyást nyert Alsó-Fehérmegye ügyei intézésénél. A nagyenyedi főtanoda jószágainak és érdekeinek képviselőjeként jelent meg a köztanácskozásokra; de barátságos viszonya a Kemény-családdal, s mindenek fölött műveltsége, ékesszólása és gyorsan növekedő népszerűsége, hamar biztosítottak számára oly hatáskört, a minővel a legrégibb pályájú és ősű férfiak is alig dicsekedhettek. Először táblabíróvá lőn választva, s 1823-ban báró Kemény Simonnak, a nagy tudományú és ritka jellemű férfiúnak adminisztrátorrá neveztetése után, a felsőbb megyei törvényszék rendes ítélőbírójává. A közgyűléseken ritkán lett végzéssé, amihez Szász Károly véleménye nem járult; a törvényszékeken nem hozatott ítélet, míg az ő nézetét bírótársai meg nem értették. Kemény Simonnak, a szeretett s érdemdús hazafinak kimúlása után és a megyekormányzatban utódjának népszerűtlensége miatt hamar vevék kezdetüket azon küzdelmek, melyek az első pillanatban személyes ellenszenv nyilvánulásainak látszattak, de nem sokára elvharccá alakultak át, s Erdély minden megyéiben és az egész Székelyföldön visszhangra találva, politikai horderejűket félreismerhetetlen tényekben nyilatkoztatták ki. Megtámadtaték a létező állapot, még pedig a lipóti hitlevél s az 1791-ki törvénycikkek nevében és védpaizsa alatt. Szász Károly s Kemény Dénes – kiket utóbb az egész ellenzék vezérelvül fogadott el – a mély, de addig szótalan elégületlenség tolmácsaivá lettek, s merész, bár a törvények korlátait át nem hágó indítványozásaik által egyenként megakasztják azon kerekeket, melyek az írott jogokon nem nyugvó közigazgatási rendszert mozgatták. Soha Szász Károly szelíd és a benyomásokat könnyen elfogadó kedélye a végleteket nem áhíthatá, s noha Kemény Dénes erkölcsi rigorózusa, mely mindent, mit jogtalannak vélt, szenvedélyesen gyűlölt, csaknem úgy hibáztatá az eszmék visszaéléseit mint a hatalomét: mégis meg kell vallanunk, hogy Erdély, az 1831-től 34-ig folyt heves pártcsaták alatt oly helyzetbe jutott, melyet – a kormány működésének majdnem teljes megszűnését tekintve – a szavakkal visszaélés nélkül is lehetett volna egy kevéssé anarchikusnak nevezni. Azonban ez nem a szereplő egyének, de a szőnyegre hozott kérdések jellemében feküdt. Tudjuk, hogy a lipóti hitlevél rég kivétetett az életből; s most az ellenzék a teljes visszahelyezést követelé. A megyei tisztújítást helyettesítés pótlás maga a megye főnöke is, főispán helyett, többnyire helyettes vala. A kormányszék, melynek tagjai közül, ha jól emlékszem, csak kettő köszöné hivatalát országgyűlési választásnak, csakugyan nem bírt a törvényesség lényeges kellékeivel. És Erdélyben egész nemzedék az évenkénti országgyűlés meg-nem-tartása közt serdült föl, ért férfikort s közelített az öregség küszöbéhez. Szász Károly tehát és az ellenzék követelték a megyei tisztújítást, tagadták a helyettesítés jogát, vagy azt – a választások megerősítéséig, – a közgyűlés számára foglalták el.”
Kemény Zsigmond szavai azért fontosak számunkra, mert megvilágítják azt a helyzetet, amivel a Habsburg-ház az „oszd meg és uralkodj” elve alapján külön tartományként kezelte Erdélyt és Magyarországot. Az Erdélyre vonatkozó, és Rákóczi György idejében elfogadott törvénygyűjtemény, az Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae szerepel a Leopoldi Diploma 3. paragrafusában, mégis, amikor a 19. század közepén kiadták 1000 év magyar törvényeit, a Corpus Jurist, Erdélyt törvénytárát kihagyták belőle. A Corpus Juris Hungarici nem tartalmazza a Leopoldi Diplomában szereplő erdélyi törvényeket, mintha Magyarország és Erdély nem ugyanazon ország lett volna.
Kemény Zsigmond szavaival: …ámbár I. Lipót mint magyar király szerezte vissza Erdélyt, és örömmel lön hirdetve, hogy e tartomány ismét a magyar korona alá kerül; mindamellett az Erdély alkotmányát biztosító hitlevél soha a magyar „Corpus juris”-ba nem iktattatott, hogy a végső beavatást nyerje.
(Folytatjuk)
Közzéteszi: Oláh-Gál Róbert
