Kemény Zsigmond nekrológja idős Szász Károly felett
Marosvásárhely irodalmi életében közismert Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12 – Pusztakamarás, 1875. december 22.) neve és életműve. (Elég, ha csak a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságra gondolunk).
Marosvásárhely irodalmi életében közismert Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12 – Pusztakamarás, 1875. december 22.) neve és életműve. (Elég, ha csak a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságra gondolunk). Ezzel szemben id. Szász Károly (1798–1853) neve sajnos nem vonult be a köztudatba. E sorok írója hiába írt több cikket a Népújságban, sajnos pártok, intézmények, társaságok sohasem koszorúzzák meg a marosvásárhelyi temetőben nyugvó legnagyobb 1848-as hazafi, id. Szász Károly síremlékét. (Csak a leszármazottak emlékeznek kis koszorúval a nagy államférfiúra.) Ezért gondoltam arra, hogy ha a magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakjának, Kemény Zsigmondnak az MTA nyilvános közgyűlésén elmondott id. Szász Károly feletti nekrológját is közreadjuk, Marosvásárhely közéleti szereplői hátha felfigyelnek id. Szász Károly Erdély politikájában betöltött kimagasló szerepére.
(Írásunknak van annyi aktualitása, hogy a múlt héten Kolozsváron, az Orbán Viktor miniszterelnök által felavatott református szakiskola Szász Domokosnak, idős Szász Károly fiának nevét vette fel. De az MTA természettudományokért felelős alelnöke is Szász Domokos, aki ükunokája mind id. Szász Károlynak, mind Mentovich Ferencnek.)
Kemény Zsigmond nekrológja, 1859. december 19-én hangzott el az MTA nyilvános közgyűlésén.
„Huszonöt éve már, hogy Szász Károly a politikai tevékenységtől úgyszólván egészen visszavonult, és hat éve, hogy sírban nyugszik. S midőn most a Tudóstársaság rendeletéből és szívem forró óhajtása szerint emlékezetének megújításához járulok, küzdenem kell azon igéző hatás ellen, melyet a kitűnő férfiú szónoklatai reám mint gyermekre és serdülő ifjúra gyakoroltak, meg kell feledkeznem a tapsviharról, mellyel a testvérhaza megyetermeiben és országházában annyiszor üdvözöltették; mert e benyomások varázsa közt eléggé nem vehetném tekintetbe, hogy miután a h e l y, hol Szász Károly a vélemények alakítására eldöntőleg folyt be, és a kor, mely fényes de rövid politikai pályájának tanúja volt, távol esik tőlünk; nekem nem lehet számítás alá venni a keveseket, kik hallják őt, s kik oldala mellett, vagy vele szemben küzdvén, visszaemlékezéseikkel egészíthetik ki azt, a mit én csak általánosan érintenék. Mindig nehéz föladat volt egészen új nemzedékre régi történetek elbeszélésével hatni, kivált, ha a múltat a jelennel egybekötő kapcsok szétszakadtak, s kivált, ha a cselekvények színhelye nem az, melyre egykor a közfigyelem összpontosítva vala. Midőn Szász Károly Erdélyben az eszmék mozgalmának megindítására és vezetésére eldöntőleg folyt be, ugyanakkor Magyarországon kiváló érdekű kérdések fölött nagy élénkséggel vitatkoztak nagy tekintélyű férfiak. S csoda-e, ha a közfigyelem inkább fordult Pozsony, mint Kolozsvár felé, s ha egy erdélyi nevezetes férfiú életének és hatásának rajzánál inkább vagyok részletezésre utasítva, mint az emlékbeszédeknél rendszerint szokásban van? Igyekezem azonban határt szabni magamnak, hogy tisztelt hallgatóim béketűrésével vissza ne éljek. De megdöbbent egy más körülmény is. Erdély közéletének újabbkori fejleményei oly szoros viszonyban állanak némely régi, mondhatnám, igen régi történetekkel, hogy a ki a jelen század harmadik évtizedében mutatkozni kezdő eszmemozgalmak jellemét és a szereplő egyének hatáskörét ismerni akarja, kénytelen azon harctérre és diplomáciai tusákra is visszatekinteni, melyek Erdélyt nemzeti fejedelmeitől megfosztották, hogy bizonyos feltételek mellett ismét a magyar korona alá hozhassák. Én sem feledhetem tehát, hogy csak a múlt régibb emlékeiből lehet azon piedesztált építeni, a melyről Szász Károly alakja jól kivehető. A történetíró szakmáját kell a szónoklat számára igénybe vennem, – nem a hatás, de a megértetés vágyáért. S midőn világos leszek, vajjon nem kockáztatom-e, hogy fárasztónak tartsanak? Erős eltökélésem továbbá, ama pártharcok rajzánál, melyek főként 1831-től az 1834-ki országgyűlés bezártjáig mindig élesebbé váltak, a nyugodt, mondhatnám hideg tárgyilagosság mellett maradni. Inkább általános leszek, inkább csak tetejét érintem a kérdéseknek, mintsem a részletek miatt félreértessem. Szabad néhol a helyi, a körülményektől nyert szint a tényekről letörleni, nemcsak a kímélet, de a magasabb szempontból vett igazság kedvéért is. S én igénybe veszem e jogot, óvakodva a vele visszaéléstől. Még egy megjegyzésem van. Tudatik, hogy 1848 előtt mind Magyarországon, mind Erdélyben határozottan körvonalozott pártok voltak, melyek kölcsönösen tévedve, de mindig jóhiszemmel törekedve, olykor annyira elváltak nézeteikben egymásból, hogy közös találkozási pontjuk egyedül csak a lángoló, az áldozatokra kész honszeretet volt. Most már a vitakérdésekkel együtt a pártok megszűntek, mégpedig nemcsak künn az életben, de benn a kedélyekben is. Letettük zászlóinkat, mikre szükségünk nincs többé; megtartottuk a hazaszeretetet, mely egykori küzdelmeink közt is hűn kísért, s mostani egyetértésünkben, bizony! El nem fog tőlünk soha válni. De mert zászlóinkat nem hordjuk többé, ne tekinthessünk-e vissza rájok, ha kell? És ne emlékezzünk-e meg a tettekről, melyek már a történetéi, s melyeket valamint egyik részről sincs okunk szégyelleni, szintén nincs okunk hibátlanoknak tartani? Íme! A szempont, melyből Szász Károlyt, a politikai szónokot és a fölötte mondandó emlékbeszédemet megbíráltatni kérem”.
(Folytatjuk)
Közzéteszi: Oláh-Gál Róbert
