Kék ég alatt Fehér-patak pallóval

– Regényeibe lírai és kisprózai elemeket épít be, amelyekkel feloldja a hagyományos prózakeretet, élvezhetőbbé és olvasmányosabbá téve a művet. Mennyire tudatos az efféle regényszerkezet megteremtése? Utóbbi regényeit olvasva, csodálatos lírai, vagyis érzelemmel teli képsorokkal találkoztam…

– A legtöbb ember manapság igyekszik kizárni az életéből az érzelmi igénybevételt, illetve az igazi és őszinte érzelmeket kényelmesebben átélhetőkre cseréli. Arra gondolok, hogy sokszor könnyebb azonosulni egy fiktív regény- vagy ma már gyakrabban filmhőssel, mint a szomszédban lakó emberről tudomást venni és vele beszélgetni. Némi iróniával azt is mondhatom, hogy végül is az írók erre játszanak rá. Az igazi művészethez azonban ez kevés. Az igazi művészet mindig hordoz egyféle misztikumot. Olykor nem könnyű azonosulni a hőseivel, megérteni is nehéz őket, ha túl messze esnek saját hétköznapjainktól, mégis hat ránk valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan izgalom. Sajnos a misztikus élmények megélése, amelyekről annyi gyönyörű és tanulságos klasszikus elbeszélés és „mese” született, már nem igazán témája – azt nem is merem mondani, hogy célja – a modern irodalom nagy részének. Így aztán az irodalom sem témája a modern életvitelnek. Ki ír ma már a szentek életéről, az „öreg halászról” [ utalás Hamingway Az öreg halász és a tenger c. regényére – szerk. megj.], vagy hogy itthon maradjak: a csíksomlyói csodatevő Babba Máriáról mesét?! Mindig meggyőződésem volt és maradt, hogy nekem kötelességem megkeresni, megmutatni a székelyek „öregjeit” és (pogány) szentjeit csodás történeteikkel, és emellett a mai valóságot, nyilvánvalóan úgy, ahogyan én látom. Az ember szomjazza a meséket, a csodákat, a ráción túli történeteket. Az irodalom saját misztikuma, hogyha belemerülünk, befogadjuk a fikcióját, mégis a való élettel találkozunk. A valóság és a mese nem ellentétei és ellenségei egymásnak, hanem egymás alkotórészei, kiegészítik egymást és magyarázzák. Regényszerkezeteim „műhelytitka” végül is igen egyszerű építkezés: az idősíkok váltakoztatása, az elbeszélés töredékessége a mindennapokban is megvalósul, a leg-egyszerűbb társalgás is „novellaszerű” részekre tagolódik, amikor a beszélő asszociál egy másik történetet, ki-kilép az eredetiből, zárójelet nyit egy jellemzéshez, magyarázathoz és így tovább. 

 – Milyen volt Csíkszereda a ’60-as években, amikor oda járt középiskolába? Hogyan emlékszik a tanárokra, az iskolára, az akkor még tartományi közigazgatási formában lévő városr, és szellemi életére?

– Nem szeretném visszavetíteni a mai tudáso-mat a városról azokra az évekre. Meghatározó volt viszont dr. Antal Imre osztályfőnökömnek a szellememet pallérozó cselekedete: minden héten hozott nekem egy Nagyvilág folyóiratot, amit az osztályteremben adott ide, így több évfolyamot is sikerült elolvasnom, közben ő valamiféle igazgatói megrovást kapott ezért, úgyhogy titkolózni kellett: a folyosón vagy a könyvtárban csúsztatta a táskámba az újabb számot, és adtam vissza én a kiolvasottat. Ilyen kacifántosan bővültek akkortájt az olvasmányaim. Antal Imre kiváló történész; a ’80-as években, amikor én a Dokumentációs Könyvtárban dolgoztam, örömmel kerestem számára helytörténeti kutatásaihoz az adatokat és a könyveket a zárt állomány polcain, később több könyvét is szerkesztettem.

– Csíkszeredából Kolozsvárra került, a BB Tudományegyetem bölcsészkarára. Milyen volt Kolozsvár akkor egy vidéki kislánynak? Hogyan fogadták a kolozsvári – s nem csak ott – magyar szerkesztőségben a férfi írók, akik azt tartották, hogy a nagy ívű prózairodalmat inkább férfiak művelik (pedig hány nő szellemóriás van a világirodalomban, akik megcáfolják ezt az állítást)? 

– Azt hiszem, ezt úgy kell megfogalmazni, hogy kinyílt számomra a világ, elsősorban persze a művelődés, a szabadabb szellem világa. Volt állandó színház, ahová jegy nélkül is be lehetett surranni, egyetemi és kari könyvtár kifogyhatatlan olvasnivalóval, Gaál Gábor irodalmi kör felolvasásokkal, irodalmi ítészekkel, apró magánszámokkal, Echinox, az Egyetemi Diákszövetség többnyelvű lapja, ahol közölni lehetett. A hatvanas évek közepén, biztatás helyett, egy neves kolozsvári író nagy jóindulattal azt javasolta, hogy írjak inkább verset és ne prózát, mert a próza igazából férfimunka. Könnyebben elfogadtak volna múzsaszerepben. A női szerep – egyenjogúság – körüli vélemény persze nagyon ambivalens volt. A témában járatosak azt mondják, hogy a 20. században végre megtörtént a társadalom egészében a női szerepváltás, arról viszont kevesebbet beszélnek, hogy az egyenjogúság felületes értelmezése micsoda zűrzavart alakított a fejekben, miközben lassacskán hozzájárult a nőiesség átértelmezéséhez is. Bár most vonzana engem a „negatív átértelmezés” szókapcsolat, végső soron nem használható, mert súlyt ad ugyan, de nem igaz! Ugyanúgy létezik a pozitív átértelmezés is, ami az egyenlő esélyeket illeti. És itt végeredményben újra és újra adódik a kérdés, bármely irányból is közeledünk: miért rögzült ilyen mélyen az emberekben a hagyományos férfi és női szereptartalom? Akkortájt nemzedékem lánytagjai többnyire megmosolyogták azt az évszázados, évezredes meggyőződést, hogy a nők feladata az otthonteremtés. Elvetettük ugyan ezt a viselkedésmintát, de érzelmileg továbbra is azonosulunk hozzá még ma is, még akkor is, amikor észérveink, sőt a külső társadalmi normák, amelyek szerint élünk, egyebet kérnek tőlünk (vagy engednek meg számunkra)?! Hol ütköznek az új és régi „női” feladatok – érzelmeinkben vagy „csak” a tudatunkban? Mit erősít fel és mit pártfogol a társadalom, mit gyengít, mit enged meg és mit tilt? Mi ma a férfias és mi a nőies? Van erre társadalmi normarendszer vagy közösségenként, történelmi múltanként más és más? Hol a határ az együttélés szabályaiban, amelyen még át szabad lépni – nőies férfi és férfias nő?! –, és hol a határ, amelyen átlépni (élet)veszélyes?! A férfiak pl. nyíltabban felvállalják a szenvedélyeiket, a nők között sokkal több a zugivó, zugdohányos és zugszexelő – vagy hogy kell ezt mondani?! Bármennyit is kerülgetem a forró kását, újra és újra az egyetlen lényeges „női kérdés” marad: hajlandó-e vállalni a nő érzelmileg és tudatosan is sajátságos női szerepét? És hajlandó-e vállalni fejére a férfikalapot, ha férfias életpályát választ, vagy a családja, a közössége biztonsága, netán élete függ tőle? A többi mind az erre adott válaszból – az igenből vagy a nemből – következik.

– Hová került az egyetem elvégzése (1971) után? 

– Egy ideig szabadúszó voltam, majd muzeográfus a csíkszeredai városi múzeumban, aztán könyvtáros a megyei könyvtár zárt, dokumentációs részlegén, a 90-es évek elején a megyei könyvtár igazgatója, és végül irodalmi szerkesztő, illetve főszerkesztő a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál.

– Azokban az években alakultak a megyei magyar lapok, könyvkiadók; nem akart elhelyezkedni ezen a téren?

– Még egyetemistaként nyári vakációban kezdtem dolgozni a Hargita újságnak, azóta is megmaradtam több-kevesebb folytonossággal külső munkatársnak. 

– Mint muzeográfus és későbbi könyvtáros úgy érezte, ez megfelel, hogy több elbeszélés, több regény szülessen, és ez jól „belesimul” hétköznapi teendő-kaptatóinak hajlatába? 

– 1976-ban nem én választottam, engem választottak. A múzeumhoz helyettesítőként kerültem, valakit behívtak katonai szolgálatra, s amikor az illető visszajött, másvalaki szülési szabadságra ment… ilyenformán történt, valahogyan három évre hosszabbodott az állásom. Eközben vándoroltam raktárról raktárra a leltározásokkal, rendezgetésekkel, silabizáltam 17–18. századi leveleket, iratokat, hogy rövid tartalmat fogalmazzak róluk az azonosításhoz, önállóan szerveztem bélyeg- és ex libris-kiállítást, vezettem a kiállítási termekben a látogatókat, hónapokig segédkeztem a csíksomlyói ferences könyvek újraértékelésénél, így hát foghattam a kezemben ősnyomtatványt, bámulhattam eredetiben a Kájoni-bejegyzést, szóval fuss ki, öblítsd ki mindenesként, jóformán észrevétlenül és akaratlanul, mint a régi inasok, majdnem kitanultam a múzeumot képzőművészetből, tárgyi néprajzból, restaurálásból, kiállítási módozatokból, s mindenestől helytörténetből. Aztán nem lettem itt mégsem inasból segéd, mester még kevésbé, mert a múzeum raktárában elfekvő újabb régi könyveket, vagyis az egykori római katolikus fiúgimnázium könyvállományát, valamint a Ferenc-rendi könyvtár főleg 19-20. századi állományát átadták a megyei könyvtárnak, ahol ebből önálló részleget alapítottak, itt lettem könyvtáros. Sok volt a munka, szakmailag egy könyvhalmazt vettem át, tehát szakozni kellett, katalógust készíteni, kevés volt az olvasó, hiszen csak engedéllyel jöhettek olvasni, kutatni helytörténészek, doktoranduszok. A sors kivételezettje lettem: nekem nem kellett különengedély, hivatalos kegy ahhoz, hogy „tiltott” könyveket olvassak. Pázmány Péter egészen elvarázsolt…

 – Az átkosban több történelmi regényt írt, melyek meg is jelentek. Miért volt jó művelni ezt a műfajt?

– Abban az időben a történelmi regény parabola volt, magyarul irodalmi példázat. A székelyek történetét nem tanították sem itthon, sem Magyarországon. Ilyen kis szeletekben adagolva a cenzúra is elengedte, na persze a Kriterionnak és Domokos Gézának is köszönhetően… Cseke Gábor, aki pár éve meghívott a könyvtárban működő olvasókörbe, ahol régi könyveimről beszélgettünk, jegyezte meg, mennyire fontos volt akkor az Idővallató című kötetemben a novellák végén közölt bibliográfia. Ez különben Egyed Péternek, a könyv szerkesztőjének volt az ötlete. Szokatlan és „titkos” eligazító irodalmi műben, de hasznos kiindulópont például helytörténészek számára. 

– Szinte fél tucat gyermekirodalom-kötete jelent meg 2000 után. Igaz-e, hogy a gyermekek a leghálásabb olvasók?

– A gyermekek „hálája” közhely. Kevés kivételtől eltekintve ők nem választanak szabadon, a nevelők és szülők irányítják, sőt megszabják, hogy mit olvas(hat)nak. Az olvasni még nem tanult kisgyermek az illusztrációra figyel föl, a szöveg megismerése a szüleitől, az óvó nénitől függ, azaz, hogy ez utóbbiak mit tartanak jónak elolvasni esti meseként a gyermeknek. A választás tehát a felnőtté, nem pedig a gyereké. A népszerűvé kikiáltott, ám bugyután semmitmondó beszélő buldózer, a mesebeli robotember, a bárgyú jó sárkány kedvesek a maguk módján, a divatos nevelési elvek szerint erőszakmentesek is, ez ma – a nagy klasszikus mesemondókkal szembeállítva – egyféle főcélja lett a meséknek, de nem tanítanak meg a gonosz legyőzésének szükségességére… A valóságos világ pedig tele van gonosz erőkkel, amelyek ellen nem elég az érzelmi sterilitás, majd később az edzőtermi gyúrás, a fizikai erő, ha közben szellemileg védtelenek maradunk. A gyermek (nem csak a gyermek!), akárhogy is csűrjük-csavarjuk, szomjazza a mesét, szüksége van „a jó győzelmének” lehetőségére ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a világban. Olykor talán túl egyszerű és sematikus a mesebeli jó és rossz elkülönülése, határozott elválasztása, de így az „üzenet” is leegyszerűsödik, érthetővé válik, és ami fontosabb: szavak nélkül, megkerülve a dogmatikus nevelői parancsokat, könnyedén beépül a világ érzelmi átélésébe. Az igazi „tanmese” nem azt szajkózza (mint a rossz tanító vagy türelmetlen szülő), hogy légy jó, hanem példaképet ad ehhez. 

– Egyik mesejátékát, a Csillala mestert be is mutatta a kolozsvári Magyar Színház (2009). Hogyan fogadta a közönség és a szakma? 

– A Csillala mester, avagy a csodálatos köpeny története az abszurd műfajába illeszkedve, karcolat formájában a Forrás-kötetemben jelent meg, majd bővítve a Pallas-Akadémiánál a Mesevonat-sorozatban. Tompa Gábor ötlete volt, merthogy a gyerekei nagyon kedvelték e mesét, hogy írjak belőle színdarabot. Menet közben Demény Péter megzenésített verseivel lett tarkább, gyönyörű díszletek és jelmezek születtek az előadáshoz. Két évig játszották. Volt, aki kedvelte, volt, aki talált benne kifogásolnivalót, azt például, hogy hogyan nevezhetnek ilyen nőies néven egy öreg szabómestert…

 – Ön özvegye a drága emlékű Tőzsér Józsefnek, aki a hazai magyar könyves élet és könyvterjesztés legnagyobb egyénisége volt a Ceauşescu-rendszerben. Később megalakította a Pallas-Akadémiát (1993), amit haláláig vezetett. Kérem, foglalja össze Tőzsér József életútját, és azt is, hogy mi a helyzet most a Pallas-Akadémiánál, amely a hazai magyar könyvkiadás egyik sajátos arcélű bástyája, s jelenleg is Ön a kiadó főszerkesztője? 

– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy része lehettem életének. Két könyv jelent meg róla: 1. Aki a könyveknek szolgál. A Tőzsér-postától a Pallas-Akadémiáig (2005). Ebben Nagy Miklós Kund interjúja Ernst Wildenbruch-idézettel indít: „Aki a könyveknek szolgál, az a szellemnek szolgál, aki a szellemnek szolgál, a világot szolgálja”. Ez a könyv Jóska hatvanadik születésnapjára készült 300 számozott példányban az Alutus Nyomda és a Gutenberg Műhely ajándékaként. Sajnos nem került könyvárusi forgalomba. Ez engem mindig nagyon bántott. A könyv persze gyönyörű, szakmailag kifogástalan, de „elitizmusa” – szebben fogalmazva: bibliofil volta – arra ítélte, hogy nem juthatott el a körön kívüli érdeklődőkhöz, vagyis népszerűsége behatárolt maradt... és ez, folyton úgy éreztem, nem talál Jóska jellembeli adottságaihoz, valahogy idegen az ő lényétől. 2. »Könyvkereskedőként legfontosabb elve már pályája kezdetén a személyesség megteremtése volt – írom a halála után általam összeállított könyv bevezetőjében (Tőzsér József könyves élete. 2017) –, vagyis az író és olvasó személyes találkozása, beszélgetése a könyv bemutatása kapcsán. Később, amikor magánvállalkozóként könyvkiadót, kereskedelmi hálózatot vezetett, ez kiegészült azzal a sokak által (de sohasem az írók és vásárlók részéről) kárhoztatott bizonyossággal, hogy „az olcsó könyv tartja el a drágát”. Ezért indított olcsó, fűzött, illusztráció nélküli zsebkönyvsorozatokat, igaz, hogy közben nem feledkezett meg a díszkiadású, gazdagon illusztrált ajándékozni való sorozatokról sem. Hagyatéka 563 könyv, aminek kolofonja így kezdődik: „A kiadásért felelős Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója”; tanulmányozható hagyatékába tartozik a Gyergyói Fogyasztási Szövetkezetek Könyvrészlege, a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalat, a Pallas Kereskedelmi Kft., a Kriterion Alapítvány, az Erdélyi Fiatalokért Alapítvány, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés okmánytára, kuratóriumi munkássága az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány vezetőségében; az óriási levelezés; a kitüntetések, díjak, emléklapok, oklevelek; 1969-2013 közötti évek határidőnaplói, noteszei, amelyekből teljességgel hiányzik mindenféle magánéleti utalás és vonatkozás, azonkívül, hogy az első oldalra gyakran beírt valamilyen mottót, élete utolsó éveiben többször is a Bethlen Gábor-idézetet: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, mindig meg kell tenni, amit lehet”. A következő oldalra nevét és a lakcímét, valamint a telefonszámát, ha esetleg elveszítené a füzetkét, hát a becsületes megtalálónak, később azt is, hogy cukorbeteg – mégis: mintha nem is az ő személyes életének története lenne, hanem kizárólag a magyar Könyvé.« Ezt a könyvet, így utólag, rövidnek és hiányosnak érzem. Könyveim közül kedvence volt Az ember bolond természete című Kájoni-regényem és e történettel a „túlélni és megmaradni” életparancs. A Fehér-patak útja című regényem is kedvence lehetett volna. Ő volt az első kéziratolvasóm, fejezetenként, oldalanként, ahogyan készült a regényem, és mindig neki dedikáltam az első, még nyomdaszagú példányt. A kiadóról ma: az idén januártól végképp nyugdíjba mentem. A kiadó örökösei apjuk után Tőzsér László és Tőzsér Zsolt. Mindketten bizonyítottak már apjuk életében a könyves szakmában. Erre Jóska nagyon büszke volt. Nagy szeretettel támogatta Lacit a Gutenberg Nyomda és a Kiadó alapításában, de távol állt attól, hogy megpróbálja a maga képére formáltatni. Ezt egy „példabeszéddel” szeretném megvilágítani. Különben igaz történet. A ’90-es évek elején Jóska, Laci meg én Bad Wörishofenben elsétáltunk a híres-neves Sasfészekbe. Szó sincs semmilyen átvitt értelemről: ez egy valódi, élő sasfészek és sólymászat volt, Herbert Schmidt Falkenmeister (sólymár) magánbirtoka. Elmesélte, hogy nincs olyan sas vagy sólyom a kertben, amelyet időnként szabadon ne engedne. Sokszor száz kilométerre is elrepülnek, föl a hegyekbe, aztán egy-két nap múlva visszatérnek. Sorra oldozta el ezeket az óriási ragadozó madarakat, tipegtek utána, majd egyáltalán nem sietősen, inkább lustán felrepültek, köröztek a fejünk felett, és eltűntek a kék távolságban. A bemutató végére egy sem jött vissza, csak a sólymok – hívásra, és feltűnt a magasban, mint megtudtuk, egy hete szabadon bocsátott sas, ami egyelőre nem szállt le. Körözött, mintha csak megnézte volna, megvan-e még az otthona. A legizgalmasabb és töprengésre késztető azonban a Schmidt család filozófiai mélységű jelmondata volt, amit sohasem felejtettem el: „Vannak emberek, akik ismerik azt a legfőbb művészetet, hogy úgy kössenek magukhoz másokat, hogy közben nap mint nap megadják nekik a legnagyobb szabadságot is”.

– Gyönyörű emlékképek várják az olvasót A Fehér-patak útja (2016) című önéletrajzi regényében és visszaemlékezéseiben. Hol van ez a Fehér-patak?

– A Fehér-patak a regényben van. Na jó! Az igazsághoz hozzátartozik – már a regény megjelenése után hallottam, olvasása után mondta valaki –, hogy van egy ilyen nevű valóságos patak Ditró mellett. Én alapjában véve nem tartom sem önéletrajznak, sem visszaemlékezésnek. Tagadhatatlan ugyan, hogy „rólam” szól, de úgy, ahogyan minden írásom, még azok is, amelyeknek szereplői testi valójukban évszázadok óta porladnak. Minden alak fiktívvé válik, mihelyt novella- vagy regényhőssé lesz, de kétségtelen, hogy az én töprengéseimet „éli” meg az általam teremtett képzeletországban. Talán a Fehér-patak útja halmozottan ilyen. Bővében vannak valóságos elemek, sokszor egy-egy félmondat csupán, egy emberi gesztus, de olyan események is, amelyek ismerősek mindenkinek, aki ezeken a tájakon él. Röviden: nem kulcsregény. A szereplők nem azonosíthatók élő személyekkel, és az első személyben mesélő regényalak sem a tükörképem, ám mind az ő, mind író unokatestvérének (nincs is hasonló unokatestvérem!) gondolatait, töprengéseit magaménak vallhatom. A regényalakok mindannyian a saját regénybeli életüket élik. Visszatérve az előbbi kérdés keskeny palló motívumára: átmegyek ezen a pallón a fikció világába, talán némiképp azonosulok is az ott életre keltett alakokkal, de szerencsémre vissza is tudok jönni. Ha ott ragadnék, az már nem alkotómunka lenne, hanem kezelésre szoruló, kényszeres elszakadás a valóságtól. A valóság adott, de tőlem függ, hogy mit fedezek fel belőle, milyennek látom. Számomra szívet melengető elismerés, ha egy-egy könyvem megjelenése után közeli vagy távoli ismerősök megállítanak az utcán, vagy egyébként közömbös hivatalokban a nevem hallatán elmosolyodnak, elmondják, olvasták valamelyik könyvemet, követik a sorozatomat az újságban, és ez meg ez tetszett, segített átvészelni egy nehéz időszakot. A díjak, kitüntetések, reklámok és reklámarcok világában ez csöndes, ünneplésmentes, őszinte örömmel tölt el, köszönettel tartozom érte.

Székely Ferenc