Kegyelemkenyér, avagy

a szabadság állapota a népi demokráciától az amerikai álomig (részlet Ágoston Vilmos kötetéből)

(részlet Ágoston Vilmos kötetéből)

Marosvásárhely gyerekkoromban egy harmincezres kis város volt, többségében magyarok lakták. Sok román beszélt magyarul, és azok a magyarok, akik tudtak románul, mint apám is, szívesen beszéltek románul, vagy ha olyannal találkoztak, akkor németül. A következőkben néhány közismert tényt sorolok fel, mindössze azért, hogy megvilágítsam akkori gondolatvilágomat, és későbbi elveim történelmi hátterét.

Amikor gyerekkoromban elindultam a házunktól sétálni, vagy hajtányozni a Rákóczi utcából – a házunkkal szemben emelkedett a vásárhelyi vár, ahol fejedelemmé iktatták II. Rákóczi Ferencet 1707-ben –, felmentem a fejedelemről elnevezett lépcsőig, majd nem a Rákóczi lépcsőn mentem le a Jókai Mór utcáig, hanem a Csőgör professzor házánál befordultam, és leereszkedtem a vár előtti, sárga bazaltkővel kirakott úton a Petőfi térig, onnan tovább a Kossuth utcán a nagynéném házáig, majd az Arany János utcán a Lajos király utcáig és a Turbina hídján át a teniszpályákig, vagy télen korcsolyázni. Vissza is kanyarodhattam a Ligetből a Maros-hídon át nagyanyámék házához.

Ha ma indulnék el, akkor az Avram Iancu utcában laknék, az Avram Iancu lépcsőnél Csőgöréknek már csak a házuk van, Jókai Mórból is Eminescu lett, a Piaţa Trandafirilor mellett elhaladva nem a Szentgyörgy teret és folytatását, a Szentgyörgy utcát, hanem a Revoluţiei utcát kellene keresztezzem, majd a Călăraşilor utcán mehetnék a Liget felé.

Szülővárosomat korábban Székelyvásárhelynek is nevezték, és „Székely Táblabíróság” működött a városban. Tehát székelyek lakták. Ma már „székelyföldnek” csak a Hargita és Kovászna megyei rezervátumokat nevezik, amelyeket Ceauşescu parcellázott nekik.

Lakásunkból mindennap a várra néztem ki, és délután 5-kor hallgattam a vártemplom csodálatosan zengő, bús harangját. Történelmét tekintve, a város régebbi nevezetességei is az erdélyi magyar történelemhez kapcsolódnak.

1492-ben Báthory István erdélyi vajda épített erődöt az itt álló templom és kolostor köré a „székelyek ellenőrzésére”, majd az 1601-ben betörő Mihály (Mihai Viteazul) román vajda lerombolta. A mai várat Borsos Tamás törökországi nagykövet kezdeményezésére építette a város 1658-ban. Gyerekkoromban román katonai sorozóbizottság (Comisariat Militar) volt a várban, engem is oda vittek be katonai sorozásra, amikor kizártak az egyetemről. Mellette katonai parancsnokság székelt a romos várban, és a lerombolt északnyugati fal mentén hatalmas kosárantennákkal nyugati adókat zavaró rádióállomás működött. Olyan erős volt a rádióadó, hogy amikor érettségi után vásároltam egy kis magnetofont azzal a megfontolással, hogy majd angol kiejtésemet csiszolom, nem tudtam használni, mert morzé és zavaró műsorok jelentek meg a magnón, amikor vételre kapcsoltam. Ugyanezt tapasztaltam később, amikor a csíkszeredai líceumban voltam tanár a hetvenes évek közepén, az iskolai nyelvi labor használhatatlan volt a belügyi rádióadó-antennák közelsége miatt.

A többi jeles épület is a magyar történelemhez kapcsolódott, a főtéri és a Köteles Sámuel utcában a katolikus templom, a 18. századi barokk Toldalagi-palota és a Teleki Téka könyvtára, a 19. századfordulón épült magyar szecessziós Városháza és Kultúrpalota épületei, akárcsak a víz- és villamosművek, a Kós Károly tervezte mezőgazdasági iskola, de még az első világháborúban épített katonaság épületei is, amelyekben egykoron nagyapám katonáskodott, és most a román néphadsereg állomásozott – mind a régi magyar Vásárhelyre emlékeztettek. Az utcán a gyerekek, emberek magyarul beszéltek, úgyszintén az üzletekben a kiszolgálók, vagy a vendéglőben a pincérek. Nagyanyám úgy élte le egész életét, hogy nem tanult meg románul. Nem volt szüksége rá se a piacon, se a templomban, se az üzletben. Az igaz, hogy semmilyen hivatalos ügyet nem intézett.

Azt minden magyar számontartotta, hogy a két nagy román bazilikát a főtéren az első világháború után építették a magyarok „adópénzén”. Úgynevezett „téglajegyet” kellett vásárolni minden hivatalos irathoz, de azt is megjegyezték, hogy a felső román templom helyén egykor a híres magyar Bodor Péter kútja állt. A szájhagyomány szerint ezermester volt, aki csodálatos zenélő kutat épített Vásárhely főterének, az egykori vásártérnek a felső részére, de annyira elbízta magát, hogy hamis pénzverdét is készített. Amikor ezért letartóztatták, lemászott a kútba, és elrontotta a szerkezetet, ami többet nem zenélt. A kút mai mása Budapesten látható, persze nem zenél. Ez utóbbit a millenniumi ünnepségek alkalmával építették újra. Később a marosvásárhelyi kutat lebontották, és egy román ortodox bazilikát építettek a helyére a két világháború közötti román időben. Régi képeslapokon még látható az eredeti Bodor-kút és az egykori piac. A másik román templom a főtér alján üresen állt egészen az 1989-es rendszerváltásig, de gondosan ügyeltek arra, hogy ápolják. A rövid magyarázat az, hogy az üres román templom a görögkatolikusoké (a román Unitus egyházé) volt, amit 1948-ban betiltottak a bevonuló román kommunisták a román ortodox egyház szorgalmazására.

A román ortodox egyház ugyanis sikeresen felhasználta a kommunista diktatúrát a vallásháborúra. Megvádolta a görögkatolikus egyházat (Biserica Română Unită cu Roma), amelyik ugyan megőrizte román nyelvű bizánci típusú liturgiáját a katolikus latin nyelvű és a szláv román ortodoxszal szemben, hogy nemcsak lepaktált a római katolikus egyházzal a háború idején, hanem amint keletkezése idején is, amikor 1697-ben az Erdélyt elfoglaló osztrákok arra ösztönözték az akkori erdélyi román ortodox püspököket, hogy bizonyos előnyökért – többek között magyar katolikus templomokat adtak át nekik – egyesüljenek a római katolikus egyházzal, és az ortodox pátriárka helyett ismerjék el a római pápát, úgy a kommunista hatalomátvétel után a román ortodoxok ismét azzal vádolták őket, hogy később is szimpatizáltak az elnyomó német–magyar hatalommal. Ezért a püspöküket és a papjaikat börtönbe zárták, az egyházat betiltották, de a templomokat fenntartották.

A történet tragikuma az, hogy a későbbi, teljesen elszabadult Ceauşescu-féle román nemzetiszocialista diktatúra, amelyik nemzeti azonosságát a dáko-római elmélet kontinuitására alapozta, vagyis arra, hogy a román nép az ősi, Erdélyt is magába foglaló, hatalmas területen örökké őshonos volt, az ott élő dákoktól, valamint az őket leigázó, „velük egyesülő” rómaiaktól származik, tehát „ősi joga” van ehhez a „kizárólagosan román területhez”, amelyet a magyarok (román, gúnyos néven „bozgorok”, hontalanok) csak betolakodóként bitorolnak, nos, ennek az elméletnek az alapját éppen azok a katolikus hitre áttért görögkatolikus (Rómával egyesült) papok dolgozták ki, a román Erdélyi Iskola (Şcoala Ardeleană) tagjai – Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior és Ion Budai Deleanu –, akiket az egyház Rómába küldött tanulni a 18-19. század fordulóján. Ott fedezték fel, hogy a román nyelv a latin nyelvcsaládhoz tartozik. „Românii de la Rim se trag”– volt híres megállapításuk, 

vagyis, hogy a románok Rómából erednek. Az unitusok lefordították és kiadták a Bibliát román nyelven, a liturgiát is románul tartották a szláv nyelvű ortodoxokkal szemben, sőt ők alkották meg a ma is használt, latin betűkre alapozott román ábécét a korábban használt cirill betűk helyett. Az erdélyi románság nemzeti öntudatát is ők alapozták meg. Létrehozták nemzeti, egyházi kulturális központjaikat Erdélyben, Balázsfalván, Nagyváradon, Fogarason stb. Az 1919-es román nemzeti nagygyűlést is Balázsfalván tartották, amire később állandóan úgy hivatkoztak a politikusok, hogy az „egész erdélyi nép” követelte Erdély egyesülését Romániával. Valójában a magyarok, zsidók és más nemzeti közösségek közül senki, egyedül a szászok vettek részt ezen a gyűlésen. Az egykori román Erdélyi Iskola tagjai harcoltak azért, hogy a Habsburg uralkodók ismerjék el a román nemzetet egyenlő félnek a magyart, szászt és székelyt egyesítő (Unio Trium Nationum) alapjogok mellé.

Bizonyítékaik között benyújtották a Supplex Libellus Valachorumot, amelyre később állandóan hivatkoztak éppen azok a román aktivisták, ideológusok és tudósok, akik egyetértettek a görögkatolikus (román unitus) egyház betiltásával, papjaik elhurcolásával.

A későbbi román nacionalisták éppen azoknak a vallását tagadták meg, akik egész elméletüket, nemzeti nagyságuk mítoszát alapozták. Egyetlen hivatalos román politikust, tanárt vagy teoretikust sem zavart ez az ellentmondás.

Egyszerűen nem említették meg a vallásukat, sem azt a társadalmi helyzetet, amiben keletkezett a nemzeti elmélet, hanem csakis a nemzeti jelleget hangsúlyozták, és a szembenállásukat a magyar elnyomó hatalommal. Több, sajnos történelmileg hiteles sérelem után eljutottak a román nemzeti revanspolitika igazolásához. Most végre vissza kell adni a magyaroknak, németeknek mindazt a szenvedést, amit okoztak évszázadokon keresztül a románoknak.