Karanténos kedvtelések
Mörfi naplója (4.)
Adva van a keleti széllel érkezett járvány, s ebből adódott a területileg illetékes kormányok által kihirdetett vesztegzár. Jó annak, akinek van háza, és behúzodhat egy kuckóba, ahol átvészelheti azt a néhány hetet, amíg lejár a sűrűje. Az elszigetelés megadja az esélyt arra, hogy a lakosság szerencsésebb (és fegyelmezettebb) része ne kapja el a láthatatlan úton-módon terjedő vírusos nyavalyát. Különösen veszélyeztetett réteget jelent a zsúfolt, egészségtelen helyen lakók tömege. Svédországban – kezdetben – az elhunytak zömét az Afrikából bevándorolt emberek adták, akik a drága albérletek miatt zsúfoltan laknak, és a nemzeti hagyományaik okán kézzel esznek. De nem kell olyan messzire menni a szomorú példákért. Nálunk Szucsáva, Máramaros, Nagybánya, Maros és Bihar megyében alakultak ki fertőzési gócok, ahol a cigánytelepek okoznak sűrű gondot a helyhatóságoknak.
A vásárhelyi tömbházlakók szerencséseknek mondhatók, mert tűrhető körülmények között élik a bezártság szomorú napjait. Induljunk el a kályha bal sarkától. A Felszegen lakom, a Novi 7. piac és a mentőállomás közötti részen. A házban 24 lakás van, mert néhány évvel ezelőtt egy manzárdos részt is kaptunk a fejünk fölé, az eredeti négy helyett most ötemeletesek lettünk. A 24 lakásból jelenleg 11 üres, mert az albérlők (orvosegyetemi diákok) hazautaztak a szüleikhez. A maradék 13 lakásban 22 ember (20 felnőtt, két gyermek) lakik: tágasan, ’úri módon’. A Felszegen – ide értve a szerpentinek környékét és a Szent György téri blokkokat, meg a Turbina és Maros közötti részt is – ez általánosnak mondható. Nem tévedek (nagyot), ha azt mondom: lakásonként általában két, ritkábban három ember él. Nagyon ritka az öt lakó két szobára. Elvileg megvan az esélye, hogy a lakók 70–80%-a egyedül legyen egy szobában, így megoldható az elszigetelés. Azt kell mondanom: idős, de szerencsés népek lakják a környéket, tudtommal nincs is fertőzött személy ezen a területen.
Az itt lakó valahány ezer embernek inkább az időtöltés a fő gondja, és nem a gyógyulás. Hadd lássuk, miket találnak ki, hogy könnyebben teljenek a karantén napjai. A mozgás (legegyszerűbb formája: a séta) feltétlenül kell, ezt pártunk és kormányunk is megengedte, ezért igen hálásak is vagyunk, de nem visszük túlzásba, a vastaps elmarad. A séta általában a piacozással van összekötve, működik, rendben van. Kezdetben csak két óra volt, most délelőtt–délután ki lehet menni. Aki éjszaka mászkálna, azt lefülelik. Vagy nem.
A konzervatívok…
zöme képernyő előtt tölti az időt. Inkább tévé, de az internet is az első három között van. Az olvasás hátrább csúszott a népszerűségi listán. Nem a vírusveszély, hanem a kényelemszeretet – magyarán: a lustaság – miatt. Napilapot egyetlen lakásba hoz a postás. Szerénységem tiltja, hogy megnevezzem az illetőt.
Szóval: tévé. Ceau elvtárs idejében kétórányi program ment naponta: Szürke Miki kalandjai Észak-Balkániában. Egyetlen műsor ért valamit: a szombati Teleenciklopédia. (Már csak az hiányzik, hogy valaki rám írjon: tévedek, mert akkoriban azt is kidobták a műsorrendből. Bocsánat, akkor az se volt.) Nekem akkor sem hiányzott a tévé, most sem. Hiába ömlik 150 kanálison a csatornatöltelék; a kereskedelmi tévék gusztustalan bohócságai nem tudnak lekötni, filmet sem nézek (a hatvanas-hetvenes évek művészfilmjei után a mai kínálat: pelyva). A fontosabb híreket megtudom máshonnan, az időjárás az ablakból is látszik.
A szomszédok nem ilyen finnyásak, van olyan lakás, ahol reggeltől éjszakáig be van kapcsolva a készülék. S hogy ne essenek a kölcsönös zaklatás bűnébe – annak okán, hogy ki birtokolja a távirányítót –, hát vettek még egy készüléket. Mit meg nem ér a családi béke!
Lépjünk tovább, mert ezzel kimerült a közvetlen környezetem.
Kiterjedt levelezést folytatok, húsz kedves ismerősömet kértem meg, küldjenek arra vonatkozó anyagot, hogy ki mivel tölti a vesztegzár idejét; lehet az saját vagy örökölt információ, városi folklór vagy olvasmányélmény.
Igen, ezt tudtam: András bácsi a képeslapjait rendezgeti. Ezt magam is műveltem ’85-től 2010-ig, aztán eladtam az egészet, kellett a pénz.
Boldizsár a régi lemezeit hallgatja a belső szobában, a közajtó csukva, nem hallják egymást. Rózsika elővette a Singer varrógépét, és a külső szobában a régi melltartóit alakítja át vírusijesztő maszkokká.
Hm. Régi rádióműsorok és régi lemezek… Kossuth rádió, kedd este: Szabó család. (Ha nem tévedek, később áttették hétfő estére – mert Kis-Magyarországon hétfő volt a tévé szünnapja.) Akkoriban Szabóék tartották össze a nemzetet. Kolozsvári szomszédunktól tudom: ő itt, a nővére Pesten hallgatta Szabó Ernő és Gobbi Hilda zsörtölődéseit, s közben egymásra gondoltak.
Meg a „Szív küldi szívnek szívesen” című kívánságműsor, amely – utóbb – átvonult a képernyőre. Vámosi János hangja és G. Dénes György szívdöglesztő szövegei… Tetszik még emlékezni? „Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk. Sose’ veszekszünk, ülünk a kandallónál, fogjuk majd egymás kezét. A lámpa ég…”
A „sose veszekszünk” most különösen aktuális, mert kiderült, hogy Kínában, a ’hosszas bezártság’ (nekik hosszú idő egy hónap?) után, a járvány múltával tízszeresére nőtt a válások száma. Erre Kázmér komám hívta föl a figyelmem, egyúttal Sallay András őszinte mondását is felidézte. Az 1980-as téli olimpián jégtáncban ezüstérmet szerzett a Regőczy Krisztina – Sallay András páros; erre a szép sikerre emlékezve megkérdezték a fiút: milyen volt köztük a kapcsolat, bírták-e az edzések ’traumáit’; nem gondolt-e arra, hogy elcserélje Krisztinát? A válasz: „Megfojtani igen, elcserélni nem…”
Róka és Nyuszkó nem veszekszenek, csak ’ölik’ egymást. A tipikus ’se vele, se nélküle’ kapcsolat. Oszkár három epizódot küldött róluk.
1) – Indulok a bárba, vegyél kabátot. – Viszel engem is? – Dehogy, lezárom a fűtést.
2) Róka bokszmeccset néz a tévében, és dühöng, mert már a második harcost ütik ki az első menetben: – Mi az ördög, nem bír ki egy háromperces menetet? – S ha ezt én kérdem tőled, akkor meg vagy sértve…
3) „Nyuszkó keresi a balhét”: – Megyek az edzőterembe, nem jössz velem? – Úgy meghíztam, hogy rám férne a mozgás? – Ugyan, dehogy. Ha nem akarsz, ne gyere. – Azt akartad mondani, hogy világ lustája vagyok? – Nyugi, nem erről van szó… – Most meg hisztérika vagyok? – Ilyet nem mondtam! – Na tessék, most meg hazudós lettem. – Jó, akkor nem jössz. – Hohó, úrfi! Hová akarsz menni egyedül?!
A fenti minták alapján számtalan jó replikát lehet alkotni, biztosan akad egy-két színpadi szerző, aki darabszámra átvenné ezeket a poénokat. Hm. Hadd lám, működik-e: – Nincs igazad! – Meg se szólaltam… – Nem baj, akkor sincs.
Más: – Most miért hazudsz? – Mert kiprovokáltad; magamtól nem jutott volna eszembe… stb.
Nosztalgia
Zsoltikával párhuzamos osztályba jártunk, de annak idején négy év alatt nem beszélgettünk annyit, mint 2018-tól máig. Régi emlékeket idéz föl, ha valamit nem talál – drótposta, egy perc alatt itt a kérdés: mi volt a márkaneve gyermekkorunk holland kakaójának? Van Houten – válaszoltam. Nem az, valami más. Keresgéltem, lapozgattam, bejött a Bensdorp. Az sem jó.
(Van Houten bácsi találta ki a kakaó színét sötétítő kezelést, ami egy kicsit lúgossá – és rendkívül karakteressé – teszi a kakaóport; én csak azt a mélybarna, lilásba hajló, erős kakaót szerettem gyermekkoromban. Ma ritkábban iszom, mert a kolozsvári briósok nélkül már az sem olyan, mint hajdanában. Az Uránia-sarkon és az Unió utcai ’zöld’ cukrászdában lehetett kapni a ’régi világból’ maradt receptek alapján készült péksüteményeket. Háromkerekű, zárt rakterű motorokkal hordták ki a friss árut. Szavarin, rigójancsi, sárgakrémes… Fondant! Párnacukorka diós töltelékkel. Fehér és rózsaszín mentolos ’pasztillák’. A török fagylaltos a Párizs utcában, aki nem félgömböket adagolt, hanem kis lapoccal kenegette a fagyit a tölcsérbe.)
Felhívtam a korosztályom néhány tagját, végül Ibolyka tudta a választ; ment az sms Zsoltikához: De Zaan. Jött a válasz: Ezz azz! – Megnyugodtam. Nem mintha fontos lenne, de legalább ezt is sikerült tisztáznunk.
Ő küldte a következő viccet. Rózsa és Ibolya meglátogatja Imolát. A vendéglátó térül-fordul, röpke negyedóra alatt hozza a kávét. Megisszák, a rendszerető Imola kiviszi a csészéket, elmosogat. Visszajön: – Innátok egy kávét? – Jaj de kedves vagy, nagyon szívesen. Még lemegy három kávé ugyanilyen módon, a hölgyek elbúcsúznak. Az úton megszólal Rózsa: – Úgy megvénült ez az Imola, annyi esze se maradt, hogy egy kávéval megkínáljon. – Mi, te Imolánál jártál? Engem miért nem hívtál?
Akiknek ’kihívás’ a karantén
Golyó és Nyafi az új generáció gyermekei. Vettek egy digitális vágóasztalt, és felváltva dolgoznak rajta: képet és hangot lehet rajta montírozni. Golyózajokat rakosgat össze és elemezget; a legújabb feladat: „a maradék kikaparása ezüst kiskanállal az eperlekváros borkánból” hanganyagának lekottázása. Ne tessék csodálkozni, ennél nagyobb marhaságokból is írtak már doktori téziseket.
Nyafi nem zenész, hanem nyelvész, az ő – önként vállalt – feladata: a tüsszentés hangjának generálása magán- és mássalhangzókból. Ahogy elnézem, még az őszi, második karantént is ezzel fogják tölteni. Amíg Nyafi azt várja, hogy Golyó átadja neki a terepet, egy másik nemes feladathoz gyűjt anyagot. Kimegy a konyhába, maga elé teszi a helyesírási szótár régebbi és újabb kiadását, és összehasonlítgatja a kettőt. Mit vettek föl az újba, és mit hagytak ki a régiből? – erre a kérdésre keresi a választ. Egész jól halad, csak abban nem vagyok biztos, hogy az Akadémia szótárszerkesztői szóba állnak-e majd vele. Talán nem is fontos, ő inkább csak időtöltésnek tekinti ezt, nem munkának.
Az újabb szótárban a ’slamasztika’ és a ’slampos’ közé benyomult a ’slam poetry’, amit Nyafi nem az angolból eredeztet, hanem a német Schlammból, és iszapversnek, -költészetnek nevezi. Igaz ugyan, hogy Nyafi új generációs csemete, de nem mindennek tapsikol, amit a mai korban művészet gyanánt próbálnak eladni, a ’graffiti’ műfaját például nagyon tudja utálni. Ez is új szó, a régi szótárban nincs benne; nota bene: a ’graffitieltávolító szer’ megléte azt igazolja, hogy mások sem szeretik…
Azt is észrevette, hogy az új szótárból kimaradt a ’Munka Érdemrend’ – s vele együtt a példa: ’Kovács Pál munkaérdemrendes vájár’. A kérdés, ami ebből adódik: ha egy író a Kádár-korszakról ír regényt, s ez az érdemrend is előfordulna benne, de nem tudja a helyes alakot, akkor menjen ki a Múzeum körútra, és keressen egy régi kiadást valamelyik antikváriumban?
Kérdés az is, hogy a ’smaragdzöld’ és a ’smasszer’ közé miért most jött be a ’smarni’ (a császármorzsa békebeli neve), s nem negyven évvel ezelőtt? Vajon a gasztroforradalom az oka?
No, amíg Nyafi megkapja a válaszokat, még elmondom, hogy Golyónak is van egy mellékes témája. Verdi egyik operája (La forza del destino, A végzet hatalma) adta az ötletet. Azt akarja kiszálazni, hogy milyen halálnemek fordulnak elő a nagy Giuseppe 28 operájában. Melyik a gyakoribb: a tőr vagy golyó? Szépen, táblázatos összefoglalókkal. Van amit monyókoljon. Ha összeadnánk a Verdi színpadán elhunyt szereplők számát, csinos csapatot kapnánk. S ezek egy része még – vért bugyborékolva bár, de szépen intonálva – elénekel egy-egy áriát (duettet, triót).
Erre jön be a könnyes taps (a zeneszerzőnek pedig a szépecske honorárium). A tapsrendben pedig a ’feltámadt’ főszereplő is ott hajlong. A színpadi öldöklésnek szép hagyományai vannak az olaszoknál, gondoljunk csak Spartacusra és a gladiátorok lázadására. Akkoriban még ’élesben’ ment az ilyesmi, a 19. századi opera mégiscsak civilizáltabb, honnan is szednének minden előadásra egy friss Violettát? Pietro Mascagni diszkrétebb gyilkolást hozott össze, a Parasztbecsületben a színfalak mögül érkezik a prózai információ: „Megölték Turiddut!”
A horror kedvelői sima átverésnek tartják az egészet…
Bónusz
Az ajtónálló minden belépőtől kéri a Covid–19-teszt eredményét. Aladár kivesz egy bog papírt a zsebéből, lapozgat, majd odaadja a megfelelőt. Negatív. A gorilla betessékeli Aladárt a kávézóba. „Milyen jó, hogy csak erre voltak kíváncsiak” – gondolta, és zsebre gyűrte a pozitív leleteit: HIV, HCV, HPV, TBC, Wassermann és kanyaró.
Marosvásárhely, 2020. május 10.
