A múlt heti lapszámunkban egy verssel emlékeztünk az idén elhunyt Kapui Ágota költőre.
Most Székely Ferenc vele kapcsolatos írását, illetve Kapui Ágota két további versét közöljük.
Életének 64. évében 2018. június 19-én autóbalesetben elhunyt Kapui Ágota költő, tanár, a Dabasi Újság főszerkesztője.
Kapui Ágota sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született 1955. május 15-én. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett (az akkori 1. sz. líceumban), majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos diplomát.
Első munkahelye a sepsiszentgyörgyi kapcsolószekrénygyár volt, ahol fordítóként kezdte. 1988-ban családja úgy döntött, hogy kiköltözik Magyarországra. Előbb tanári állást vállalt a dabasi Táncsics Mihály Gimnáziumban, ahol magyar és francia nyelvet tanított, majd ugyanott színkört indított a tehetséges gyerekeknek. 2002-től a dabasi polgármesteri hivatal kabinetirodáját vezette, és 16 évig volt a Dabasi Újság című önkormányzati lap főszerkesztője. Több helytörténeti kötetet szerkesztett Feldman László szerkesztőtársával.
Első verseit a sepsiszentgyörgyi Gyökerek című folyóirat közölte, de később rendszeresen közölt az Utunkban, Korunkban, az Igaz Szóban, a Megyei Tükörben, a Brassói Lapokban és a Napsugárban is. Az 1980-ban megjelent Igaz Szó-mellékletben, az Ötödik évszakban a kötet első versét Kapui Ágota írta. Személyesen ismerte Kányádi Sándort, akit szellemi édesapjaként tisztelt.
Három kötete jelent meg életében: Variációk a szabadságra (Táncsics füzetek, 1999), A másik oldal (2015, Hungarovox), A lélek szárnycsapásai (Hungarovox, 2017).
***
Kapui Ágotát 2015 tavaszán kerestem meg e-mailben, amikor jeleztem, hogy közelgő 60. születésnapjára levélinterjút szeretnék készíteni vele. Azonnal válaszolt, kissé meglepődve írta: arra sosem gondolt, hogy Erdélyben létezik még valaki, akinek eszébe jutna, és születésnapi interjút szeretne készíteni vele… Kérte, hogy postázzam a kérdéseket. Néhány nap múlva válaszolt, szót ejtve arról is, amit mi, erdélyiek kevésbé ismertünk róla. Igyekeztem élete minden szeletét bevinni az interjúba, hogy pályája utolsó 30 esztendejéről, 1988-tól is tájékozódjon az olvasó, az áttelepedés körülményeiről, családja beilleszkedéséről, szakmai sikereiről. Költői pályájáról csak annyit tudtam: itthon a Kriterion évekig nem adta ki verskéziratát, hitegették, s amikor kitelepedett, verseit „kukába dobták”, mert hazaáruló. Arról is tudtam, hogy első kötetét Magyarországon adták ki 1999-ben, s már rég nem publikál, „szegre akasztotta a lantot”. Az általam készített interjú megjelent a Népújságban és a Háromszékben is, kellő visszhangra találva (később bekerült a 2015-ben született kerek évfordulósok kötetébe is)*.
Amikor a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek elküldtem a Kapui Ágota-beszélgetést, Farkas Árpád arra kért, hogy – ha már kapcsolatba léptem Ágotával – kérjem el legkedvesebb versét, s küldhet a lap Cimbora rovatának is gyermekverseiből. Ettől felbátorodva, a szó szoros értelmében megkértem Ágotát: ne hordozza tovább magában évtizedeinek verscsíráit, engedje őket „kinyílni”: kezdjen újra verselni. Erre nem válaszolt, de később a Háromszék oldalain gyakran találkoztam a nevével, újabb termésével. Megnyugodtam: talán nem volt pusztába kiáltott szó… 2015 végén még egy kellemes csalódás ért: a posta egy dedikált kötetet hozott a címemre, s benne volt a frissen megjelent A másik oldal c. kötet. Az előszót Farkas Árpád írta, aki kitért ama ominózus interjúmra, melyben Ágota elismerte: már rég nem írt verset, lemondott e műfajról, de mégis valakinek eszébe jutott a szülőföldjén, „hogy hiányzik közülünk valaki”…
Rá két évre, 2017-ben újabb kötete jelent meg, A lélek szárnycsapásai. Előszavát a jeles sepsiszentgyörgyi költő, a Magyarországról visszatelepedett Czegő Zoltán jegyezte.
A Bennem nincs tüske c. interjúban Kapui Ágotától ezt kérdeztem: Gondolt-e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota-válogatást tesz le az olvasók asztalára?
A fájdalmasan korán távozott, jeles költő ezt válaszolta: „Nincsenek ilyen ambícióim. A világ megváltozott, ma már az ifjú titánoké és a »szlemmereké« a tér, nincs már szükség a költészetre, az enyémre aztán egyáltalán nincs. Megdöbbenek sokszor, hogy az emberek mennyire nem értik a verseket, és még a műfajt sem tudják beazonosítani. Nem ismerik a szabad vers fogalmát, nem tudnak különbséget tenni (tisztelet a kivételnek) a fűzfapoézis és a művészi megfogalmazás között. (…) Aki költőnek született, az diktatúra, fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez”.
És mégis, szabadkozása ellenére, Kapui Ágota néhány hét múlva újból elkezdett verset írni, két év alatt két nagyszerű kötettel gazdagította magyar költészetünk szellemi kincsestárát.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
