„Kalapos pap csávó” szolgálata Marosszentgyörgyön

Harminc éve kényszerhelyzetben

Harminc évvel ezelőtt Marosszentgyörgyöt is érintették a márciusi marosvásárhelyi események. Ennek egyik következménye volt, hogy Bálint Jenő plébánosnak távoznia kellett. Helyébe ideiglenesen kinevezték az akkor a kolozsvári Szent Mihály-templomban szolgáló fiatal, borzonti származású Baricz Lajos plébánost, aki azóta is szolgálja a szentgyörgyi közösséget (és nem csak). Munkássága nem csak a lelki szolgálatra korlátozódik. Kulturális központot létesített és működtet a plébánián, egyházi és világi szervezetek jöttek létre az ösztönzésére, szobrokat állíttatott, visszaszerezte az egyházi ingatlanokat, s közben kiszolgált öt pápát, II. János Pál személyesen meg is áldotta. 

Fotó: Vajda György (archív)

– Milyen út vezetett Borzonttól Marosszentgyörgyig? 

– A nyolcadik osztály befejezése után Gyulafehérvárra mentem, a katolikus kántoriskolába. Abban az időben az volt az egyetlen magyar nyelvű katolikus gimnázium Romániában. A Zilahon töltött kilenc hónapos katonai szolgálatot követően 1978 és 1984 között elvégeztem a katolikus teológiát. Jakab Antal püspök szentelt pappá. 1984 augusztusában a kolozsvári Szent Mihály-templomba helyeztek segédlelkésznek. Káplánként szolgáltam Czirják Árpád kanonok-plébános úr irányításával. Közben Bálint Lajos püspök úr vette át az erdélyi magyar római katolikus egyház igazgatását. A rendszerváltást követően én voltam az első plébános, akit rendkívüli időben helyeztek át, ugyanis a papokat júliusban szokták kinevezni a plébániákra, engem 1990. május 15-i hatállyal rendeltek Marosszentgyörgyre, ugyanis elődömet, Bálint Jenő plébánost meghurcolták az 1990-es marosvásárhelyi események kapcsán. Nem tett mást, csak tájékoztatta a marosszentgyörgyieket az eseményekről, és félreverte a harangot, amikor bejöttek a Felső-Maros mentiek. Gyulafehérvárra került az érsekségre gazdasági igazgatóként. Úgy gondolta az érsek, hogy Kolozsváron elég egy segédlelkész, és ebben a kényszerhelyzetben nevezett ki Marosszentgyörgyre. Valószínű, nem számított rá, ahogy én sem, hogy ilyen hosszú lesz ez a rendkívüli állapot.

– Milyen volt Marosszentgyörgyre kerülni?

– Az igazat megvallva, akkor nem tudtam, hogy hol van a település. Amikor feletteseimtől érdeklődtem, azt mondták, hogy „Cigányszentgyörgy”. Így beazonosítottam, hogy Marosvásárhely mellé kell menjek. Először szétnéztem a plébánián. A nyilvántartásban szereplő hívek 30%-a, mintegy 600 személy cigány származású volt. Szülőfalumban, Borzonton és sehol máshol nem voltam közelebbi kapcsolatban a romákkal, emiatt kicsit izgultam, hogy miként kezelem a helyzetet. Hazamentem, és nem dicsekedtem el vele, hova kerültem, de azzal a gondolattal tértem vissza, hogy engem a püspök szolgálatra küldött, és bármilyen nehéz is lesz, helyt kell állnom. Nem sokat kellett várjak, hogy megismerjem a közösséget. Gyermekkoromtól nagy hajjal és mindig kalapban jártam. Miután Marosszentgyörgyre kerültem – később kiderült –, az a pletyka terjedt el, hogy azért van a plébánosnak nagy haja, hogy takarja a csúnya nagy füleit. S míg az elején féltem, a szívemhez nőttek a cigányok is. Sok jó élmény van, ami hozzájuk köt. Egyszer meglátogattam egy idős nénit, közben utam a kocsma előtt vezetett el. Ott volt Károly, az egyik cigány, aki miután meglátott, bement a kocsmába, majd amikor kijöttem az idős asszonytól, ott ült az árok szélén, kezében két pohár vodkával, s utánamkiáltott: „Plébános úr, magának vettem a decit, hozzá se nyúltam, jöjjön, igyunk!” Ott, az árok szélén megittuk az áldomást. Aztán a nagy kalapomnak igazi sikere lett. Amikor felvettem a hosszú lódenkabátot, Zorrónak szólítottak, azt mondogatták, hogy „ez a kalapos pap csávó olyan mint mi, jó ember”. Így aztán elfogadtak. 

– Mivel kezdődött a szolgálata? 

– 1990 nyarán a plébánia betonkerítését építettük. A munkát elődöm kezdte, be kellett fejezni. Az elején nehéz volt a közösségépítés, mert a márciusi esemény rányomta a bélyegét az emberekre. Először farsangi bált szerveztünk. Mindenki azon csodálkozott, hogy egy katolikus pap miért szervez ilyen rendezvényt, de ezzel megtört a jég. Utána lassanként beindultak a templomon kívüli tevékenységek is: a könyvbemutatók, a vendégelőadások, a képzőművészeti kiállítások s mindaz, amit azóta is rendszeresen megtartunk. 

– Azóta valóságos kulturális központ működik a marosszentgyörgyi plébánián, ahol rendszeresen olyan események vannak, amelyeken nem csak a helybéliek vesznek részt. 

– A templomi szolgálat a tevékenységemnek csupán a fele, mert az ember élete nem csak a templomiakra korlátozódik. A kulturális események célja a kapcsolat építése, ápolása mindazokkal, akikhez nem csak mint az egyházközségnek a vezetője szólhatok. Mindig elmondunk egy imát, de nem papi ruhában, hivatalosan. Az a fontos, hogy az egyházközség híveivel más körülmények között másfajta kapcsolatot teremtsek és tartsak, mint a templomban a liturgikus esemény alkalmából, illetve rövid ideig utána. Legyen egy élményük az embereknek valamiről, ami az egyház árnyékában van, keresztény szellem hatja át, mégsem prédikáció, ima, hanem egészen más. Tulajdonképpen mindez nem ellenkezik a keresztényi szellemmel, hiszen másként gyűjtjük össze az embereket az egyház hajójában. Amikor elindítottuk ezeket a rendezvényeket, nem gondoltam arra, hogy ilyen népszerűek lesznek. Más felekezetekből, Marosvásárhelyről is szívesen jönnek vendégek. Majdnem minden alkalommal zsúfolásig megtelik a közösségi termünk. Nagyon sok tehetséges embert szólítottunk meg minden korosztályból. Nemrég a község elnyerte a kulturális település címet, amelynek magját talán már a szolgálatom elején elvetettük, amikor elkezdtük szervezni a művelődési rendezvényeket.

– S azt is hozzá kell tennünk, hogy ma a plébánia udvarára nem csak katolikusok járnak rendszeresen, hanem vallási felekezet és nemzetiségre való tekintet nélkül nagyon sokan megfordulnak. 

– A kezdetekkor egyértelművé vált, hogy nyitnunk kell. Az időközben létrejött egyházközségi csoportokban: a cserkészeknél, a Hit és Fény közösségben, a Kolping családban nemcsak egyházközségünk tagjai tevékenykednek, hanem olyanok, akiknek célja azonos az említett szervezetekével, és azonosulni tudnak ezeknek a küldetésével. Volt néhány közös rendezvény az ortodox egyházzal, az Ilarie Opriş úr által működtetett Szent György Alapítvánnyal. Visszakaptuk a plébánia udvarán levő épületet, ahol elemi iskola és óvoda működik, általában a magyar és a román csoport is nálunk tartja az évzáró ünnepséget. Azt is bátran elmondhatom, hogy a marosszentgyörgyi unitárius egyházközség nálunk, a plébánián jött létre, mert három évig az istentiszteletet a mi közösségi termünkben tartották, sőt időnként az unitárius kollégát is helyettesítettem. Miután megépült az unitárius templom, és innen átköltöztek, a „búcsúztató istentiszteleten” én is szolgáltam. Természetesen hangsúlyozottan magyar anyanyelvű rendezvényeket szervezünk, de minden olyan kezdeményezést felkarolunk, ami előre viszi a községet. A plébánia kertje, épületeink nagyon sok rendezvénynek adnak otthont. Ide sorolhatnám az őszi magyar közösségek találkozóját, a Szentgyörgy Napokat, a Makita, a Szent Lukács és a fafaragó táborokat. Itt székel a Jubilate énekkar és a Petky Dávid cserkészcsapat, a Soli Deo Gloria kórus itt tartja a próbáit. Jó munkatársakkal végezhetem a szolgálatot, mint Szántó Edit gondnok, harangozó vagy Simon Kinga kántor, aki szívvel-lélekkel végzi az énekkari tevékenységet. Jó az együttműködés az önkormányzattal. Tanácstermünket használja az RMDSZ helyi szervezete is. 

– Harminc év alatt nemcsak szellemileg gazdagodott az egyházközség, és ezáltal Marosszentgyörgy is, hanem rendeződött az ingatlan tulajdonjoga, a temető bejáratánál Márton Áron- és Petky Dávid-szobrot avattak, kopjafát állítottak a hősök emlékére, megújult a kápolna, a templom és sorolhatnánk még azokat a kézzelfogható megvalósításokat, amelyeket Baricz Lajos elért. 

– Egy pap nem csak a lelkieket kell gondozza. Az egyházközség olyan kell legyen, mint egy vállalat. A „vállalkozást” pedig irányítani kell. Az első dolgom az volt, hogy megpróbáljam visszaszerezni az egyház államosított földterületeit. 40 hektár földje volt a katolikus egyháznak. Sikerült minden parcellát visszaszerezni. 1992-ben Jedden, a fíliánkon kápolnát építettünk a korábbi vályogépület helyett. 1997-ben Tófalván, majd később Csejden is létesítettünk egy-egy kápolnát. 2005-ben, miután megtudtam, hogy a karmelita nővérek letelepednének Erdélyben, a visszakapott földekből felajánlottunk öt hektárt, ahova az egyházmegye segítségével kolostort építettek. Időközben újrafedtük, többször meszeltük a templomunkat. Javítani kellett a város szélén levő temetőkápolnát is. Hosszas utánajárás után megnyitottunk egy új temetőt. 

– Mindeközben jutott idő szerkesztésre, alkotásra. Baricz Lajos szerkeszti a Harangszó című egyházközségi értesítőt, verseket publikált, könyveket írt.

– Huszonkét éve jelenik meg a Harangszó, évente négy, öt, hat alkalommal. Tartalma nemcsak az egyházközségre korlátozódik, hanem a község, sőt az egyetemes magyarság kérdéseit is feszegeti. Eddig 34 szerző írt a lapba. Mivel a plébániát 1936-ban ferences szerzetesek kolostornak építették, jónak láttam 2006-ban kiadni egy könyvet erről. Majd Visszatekintő címmel a Domus historiában feljegyzett írásokat, az idősek vallomásait foglaltam össze. Eddig 65 könyv fűződik a nevemhez, ebből 36 verseskötet, a többi más jellegű, még egyházi viccgyűjteményt is fordítottam és jelentettem meg. Sok minden foglalkoztat. 

– Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Baricz Lajos jó humorú székely ember, ezért is népszerű. 

– Mindig szerettem megnevettetni az embereket. A misézéskor nem, de a hirdetések alkalmából mindig elhangzik valami humoros történet. Eseményeink családiasak, vidámak, nem kötöttek. Erről házi-gazdaként én is gondoskodom, hiszen olyan ez, mintha otthon lennénk Borzonton, és a székely emberek derűjével, humorával fűszerezem a rendezvényeket. A derű, a vidámság olyan, mint az ének, amit mindenki szeret. Van elég okunk és alkalmunk szomorkodni az életben. Az egyház ne olyan legyen, hogy aki ide belép, annak az arcára ráfagyjon a mosoly. 

– Meddig szolgálhatja még Baricz Lajos a marosszentgyörgyi katolikus egyházközséget (és nem csak)? 

– Ez elsősorban Istentől és az érsektől függ. Istentől, hogy szolgálatképes állapotban legyek. Az érseken pedig az múlik, hogy mennyit tart szolgálatban. Három év múlva hivatalosan nyugdíjba mehetek. Az öreg fát azonban nehéz átültetni, és nem is tanácsos. Nem szívesen mennék el, de ha az érseki értesítés jön, összepakolnék és sírva távoznék. Vannak olyan kollégák, akik hivatalosan nyugdíjba mentek, de tovább végzik a szolgálatot. Ennek örül az egyházmegye vezetősége is, mert kevesebben vagyunk, mint a protestáns kollégák. Ha még bírja az egészségem, nyugdíjazásomat követően is maradnék. Persze a hívektől is függ, mert az is lehet, hogy meguntak és elkergetnek. Ha pedig megérem a szépkort, akkor papi öregotthonba vonulok Székelyudvarhelyre, ahol majd a hozzám hasonló kollégákkal együtt naponta megkérdezzük egymást, hogy kik vagyunk, hol vagyunk... jól elleszünk. 

– A hétvégén volt pünkösd. Zárjuk beszélgetésünket az ünnephez kötődő gondolatokkal. 

– Az itt töltött harminc év nem volt pünkösdi királyság. A pünkösdöm akkor kezdődött, amikor idejöttem. Nemcsak a jópofa székely fiatalember fejtette ki a tevékenységet, hanem a Szentlélek irányításával végeztem a szolgálatot. A „lélek ott fúj, ahol akar, árad és árad”, ki kell tárjuk a szívünket, hogy Isten lelke utolérjen és munkálkodjon bennünk. Ne álljunk ellen a lélek késztetésének, ha mindig velünk van a Szentlélek, akkor a mindennapi cselekedet pünkösd. Az egyház élő közösség, Jézus Krisztus élő teste. A Szentlelket mindenki azért kapta, hogy használja. Szolgálatom alatt arra törekedtem, hogy lelkes ember legyek, és másokat is lelkesítsek. Ez egy szent szolgálat, az, aki lelkiismeretes, tisztességesen, becsületesen végzi állapotbeli kötelességét, aki társában felfedezi az embert és befogadja, boldog lehet. Ahogy Pál apostol mondta, Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. És hála az Istennek, vannak közöttünk tisztességes, jó emberek, akik világiként is szentek lehetnek. Tanúságtételt téve kell élni. Példaképem édesapám, akit a magam számára szentté avattam. Életé-ben nem káromkodott, rosszat senkiről nem mondott, csupán tette azt a dolgát, amit az Úristen rá rótt. Végezni kell tisztességesen a ránk hárult feladatot.