Akár szerencsésnek is mondhatnám magamat, ugyanis valamelyik este sikerült elcsípnem egy matematikatörténeti kisfilmet az egyik új ismeretterjesztő csatornán, a Da Vincin.
Akár szerencsésnek is mondhatnám magamat, ugyanis valamelyik este sikerült elcsípnem egy matematikatörténeti kisfilmet az egyik új ismeretterjesztő csatornán, a Da Vincin. Épp Gaussról, a matematika fejedelméről mesélt az élénk tudománytörténész-riporter, Göttingában, az egyetem könyvtárában vizsgálódott, kéziratokat, érdekességeket mutatott be, közben a nemeuklideszi mértan felfedezéséről is szót ejtett. Szót kellett ejtenie, és azt sem hallgatta el, hogy a fejedelem öregkorára egyre morózusabb lett, és cseppet sem volt ínyére a fiatal tehetségek támogatása, felröppentése, pályára állítása, az újabb, mások által felfedezett matematikai tételek, csodák, bizonyítások – szóval minden, ami együtt jár a matematikai és filozófiai gondolkodás szépségével, a laikusok által már réges-régen nem értett tudomány természetével – elfogadásával, mondván, ezeket ő már régen felfedezte, megsejtette, műhelypapírjai, feljegyzései között ott hever valahol…
A riporter még egy próbát is tesz. Kisétál egy német város, talán éppen Göttingen utcáira, és találomra megállít néhány óvatlan és bátor járókelőt, aki vállalja az arcát, nem kell kikockázni, mint valami személyiségvédett köztörvényes bűnözőét, és megkérdi: tudja-e a tanú, akarom mondani, uram, hölgyem, ki volt Gauss? A fejedelem itt aztán csúfos vereséget szenved hazai pályán, ugyanis a válaszokból kiderül, hogy a nagy, egyesült és művelt Németországban is adottak „az utca emberei”, akiknek halvány lövésük sincs arról, hogy kik a múlt, de akár a közelmúlt, pláne a tudomány hősei, alakítói. Pedig nem is olyan régen, a mondott Friedrich Gauss arcképe szépen ott kéklett a jó öreg százmárkáson. Na persze az NSZK bankóján, nem is a honeckeri NDK fizetőeszközén.
Ezt a kis ártatlan kikérdezőst kollégáim is eljátszották egy Marosvásárhelynek nevezett eldugott erdélyi (transzszilván) kisváros Bolyai (ejtsd bojai és nem bajaj, ahogyan taxis ismerőseim szokták elhadarni a zárt láncú monitorrendszerben a diszpancsernek) nevű utcájában egy régi könyvtár, bizonyos Teleki Téka előtt. Van ilyen, ne csodálkozz, még van. Szóval a kolléga/kolléganő ártatlan vidéki és elveszett orcával kiáll a kapu elé, és megkérdi több nyelven is az arra haladóktól, ha nem tudnák véletlenül útbaigazítani őt, merre is találja a Teleki Tékát. A közönség meg sem hökken, fel sem szisszen, nem gyanakszik kandikamerára, sem áprilisi tréfára, egyszerűen válaszol. Voltak, akik rámutattak a fehér falú épületre, mondván, épp előtte áll, uram/asszonyom. Mások zavartalanul vonogatták a két rendelkezésre álló vállukat, sőt volt aki sajnálkozva széttárta mind a két karját, mondván, nem ide való, nem érti, mi az a telekitéka, hallott róla, de soha nem látta, nem volt benne, nem kóstolta, volt gyermekkorában, de szerencsére elmúlt, mint a bárány- és a rózsahimlő (ájtatos nevek egy csúf betegség megszelídítésére?!), nem itt van, hanem lejjebb, feljebb, a Somostetőn, esetleg az Oncsatelepen látta egyszer biciglizni.
Máskor viszont népes füstifecskék tábora kereste fel peres-pörös ügyeinek elintézése végett, egyenesen ide tartottak és berontottak, azt kérdezve, ha fogad már az ügyvéd úr? A kapus megütközve nézte őket, hiszen a füstifecskék nem szoktak a könyvtárba járni még véletlenül sem, tudják, hogy nincs reparálni való lábos, sem vásárlóerő a könyvtárosok buksztárcájában, nem vesznek zoknit, hóvirágot, tűzkövet, virágos ágyneműt, egyszer használatos perzsaszőnyeget.
Szerencsére arra járt egy másik munkatársunk, aki felvilágosította madárkáékat, hogy a hasonnevű kiváló ügyvéd nem a Teleki Tékában lakik, sőt nem is az övé a könyvtár. Miként a Telekiéké sem kb. hét évtizede, de emezek az utóbbi három évtizedben úgy tesznek, mintha az övék lenne, ui. önzetlenül, bőkezűen és okosan támogatják. Köszönet nekik.
No de elkalandoztunk Gauss bátyánktól, ugyanis a derék tudományvadász természetszerűleg jut el Bolyai Jánoshoz (akit mellesleg marosvásárhelyi születésűnek vél), és a havas, kietlen, mélyen civilizálatlan és vad tájon egyenesen csodának nevezi, hogy e félvad transzszilván népből kinőhet egy olyan nagyságrendű géniusz, aki megérti, sőt meghaladja felfedezésével a mi hannoveri Gaussunkat. Mintha a XIX. század első felében még nem lettek volna könyvek, folyóiratok, információcsere, utazások, egyetemjárás, magánkönyvtár, hadmérnöki oktatás (hogy egyebet ne mondjak). Mintha errefelé Kelet-Európában nem olvastak, nem műveltek volna tudományt az emberek.
Hja, az összefüggésekből kiragadva a tudománytörténet is képernyősebb…