Kalandok a levegőben

Feri és Tamás közös szenvedélye a repülés. Mindketten kiskorukban utasszállító gépen élték át először a levegőbe emelkedés élményét. Tamás már akkor elhatározta, hogy amint betölti a 16. életévét, elvégzi a vitorlázórepülő-tanfolyamot, Feriben valamivel később fogalmazódott meg ez az elhatározás.

Osztálytársak és barátok, mi sem természetesebb, hogy a kurzust is együtt végezték el a marosvásárhelyi sportrepülőtéren.

– Az év elején láttam egy hirdetést a tanfolyam indításáról, és azonnal szóltam róla Tamásnak. Kiderült, hogy ő már előttem beiratkozott – kezdte közös történetüket Feri, akit mindig is érdekeltek a műszaki dolgok, autók, repülők és más komplex gépek. 

A vitorlázóoktatás hatvanórás elméleti felkészítéssel indult. Hétvégente tartották a kurzusokat, valamikor májusban pedig vizsgázniuk is kellett a fiúknak a tanultakból. Ezután kezdődött az izgalmas rész, a gyakorlati oktatás, amelynek során Tamásék felejthetetlen perceket éltek át.

– Eleinte csak rövid iskolaköröket tettünk az oktatóval, négy hete repültünk először egyedül. Érdekes érzés volt megbarátkozni a kisgépes légáramlatokkal – mesélte Tamás, Feri pedig arról beszélt, hogy egy vitorlázóban minden mechanikusan működik, az adó-vevőn kívül nincs benne elektromos berendezés, ezért nagyobb odafigyelést igényel, mint egy motoros repülőgép. 

– A felszállás csörlő vagy egy motoros gép segítségével történik – vette át újra a szót Feri. – A leszállást nekünk kell kiszámolni, mégpedig nagyon pontosan, mert ha egyszer lecsökkent a sebesség, és megszűnik a felhajtóerő, úgy kezd  zuhanni a vitorlázó, mint egy kő. Szerencsére időben észre lehet venni a veszélyt, a gép ugyanis olyankor reszketni kezd.  

– Hetven-nyolcvan repülésen voltunk túl, amikor bejelentették, hogy vészhelyzet-szimulálás következik. 700–800 méter magasságba húztak fel, aztán a sebesség nélkül maradás állapotát szimuláltuk. A gép dugóhúzóba került, azaz egy dugóhúzó irányú kört írt le, miközben zuhanóspirálban repült. Ilyenkor a vér úgy közlekedik a testben, mint egy félig üres palackban, amit ide-oda mozgatunk – magyarázta Tamás.

Később azt is megtudtam tőlük, hogy ebben az időszakban kellett volna letennük a kilenc tantárgyas elméleti részből és 30 perces repülésből álló végső vizsgát, mivel azonban az időjárás nem kedvezett, a megmérettetés tavaszra maradt. Ha meglesz a vizsga, a távolsági repülés következik, amit már mindketten alig várnak.

– Felhúznak majd egy bizonyos magasságig, ahol aztán az emelkedő légáramlatok segítségével hosszabb ideig maradhatunk a levegőben. Akkor már Régenig is elrepülhetünk – tették hozzá.

– Hogy fogadták otthon, hogy repülni szeretnétek? Nem aggódtak? – kérdeztem. 

– Engem már olyan régóta foglalkoztatott ez az egész, hogy tudták a szüleim,  mindenképpen bele kell egyezniük – mosolyodott el Tamás.

– Nekem meg kellett győznöm az otthoniakat, de kitartásomnak köszönhetően sikerrel jártam – kacagta el magát Feri is. Tamás később azt is elmesélte, hogy egyszer az édesanyjáékat is felvitte az oktató a levegőbe, és pár bukfencet is leírt velük a magasban. Feri szülei még nem vitorláztak, de a családban több pilóta is volt. 

Mindkét fiú a későbbiekben is a „légi pályán” maradna, és úgy gondolják, a vitorlázós tapasztalat mindenképpen hasznukra válik majd az utasszállító gépek vezetésénél. Odáig azonban még hosszú az út.

– A pilótaképzés nagyon drága, 120 ezer euróba is belekerülhet. Igaz, vannak olcsóbb, 50-60 ezer eurós képzések is, de azok után nem garantált a biztos munkahely – értettek egyet a fiúk, akik úgy tudják, ingyenes oktatási lehetőség is létezik, csak meg kell találni.

Beszélgetésünk végén arra kértük a két vitorlázót, foglalják össze pár szóban, mit jelent számukra a repülés.

– Nekem ez a szabadság – jelentette ki Feri, Tamás pedig csak ennyit mondott:

– Ez az életem.