KAF-Látó a Szférán

• 2024-09-13 12:00:00

• -

Az eddigi Szféra fesztiválokon talán még egyszer sem volt ilyen erőteljes az irodalom jelenléte, mint ezen az idei, jubileumi eseménysorozaton. Legemlékezetesebb élménnyel minden bizonnyal az a lapszámbemutató szolgált, amelyen a Látó szépirodalmi folyóirat 2024/7-es lapszámát ajánlották a jelenlevők figyelmébe. Ezzel az összeállítással a szerkesztők a tavaly december végén elhunyt Kovács András Ferenc költőnek állítottak emléket. Harminc szerző – író, költő, irodalmár – versekkel, esszékkel, tanulmányokkal, recenziókkal rajzolta ki KAF egyéniségét, szellemiségét, életművét a tematikus számban. Közülük négy költő – a marosvásárhelyi Markó Béla és Nagy Attila, a nagyváradi Ozsváth Zsuzsa és a kolozsvári Varga László Edgár – a műsorvezető Fischer Botonddal, a Látó szerkesztőjével beszélgetve, a Kovács András Ferenccel kapcsolatos emlékeiből osztott meg néhányat a jelenlevőkkel, és vallott arról, mivel gazdagította őket ez a kiváló költő és gazdag életműve. Felolvasták verseiket is a KAF-Látóból. 

Ma az egyórányira kerekedett eszmecseréből ragadunk ki részleteket a Látó egykori főszerkesztője, MARKÓ BÉLA vallomásos hozzászólásából.

„s cáfold a költőhalált,/ha valaha itt jársz közöttünk újra”*

Minden bizonnyal én vagyok az az itt ülők közül, aki a legrégebbről ismerte Andrást. Annyira régről, hogy még mindig nem úgy emlegetem, hogy KAF, bár erre is kezdtem rászokni. Ez egy későbbi rövidítése a nevének, a Kovács András Ferencnek, és én még nem is így ismertem meg őt, hanem Kovács Andrásként. Fel is idézném a megismerkedésünk epizódját, noha már itt-ott erről is beszéltem. Rég volt, még aránylag friss szerkesztője voltam az Igaz Szó folyóiratnak, 1976-ban kerültem oda, és rá úgy két évre Gálfalvi György kollégámmal lapterjesztési körúton kerültünk el Szatmárra. Akkor még volt ilyesmi, ma már alig ismert ez a gyakorlat. Ez persze inkább ürügy volt, elsősorban találkozni akartunk az ottani barátainkkal, írókkal, művészekkel. Így látogattuk meg Kovács Ferenc rendezőt és a feleségét, Elekes Emma színművésznőt. A beszélgetés adott pillanatában behívták Andrást, hogy mutassa meg a verseit. Középiskolás volt, egy szerény úrifiúnak tűnt nekem. Eléggé vonakodott attól, hogy előálljon a verseivel, mint kisgyerek a szülői unszolásra. Egyáltalán nem volt gyerek, a verseiből, amiket ide adott, utólag kiderült, hogy már egy érett költő. A verseit elhoztam, és odaadtam Székely Jánosnak, az Igaz Szó akkori versszerkesztőjének. Ő kiváló versszerkesztő volt, de roppantul bosszantotta, ha valamelyik kollégája szállítja neki a fiatal költők lírai próbálkozásait. Most sem örült, de a versek jók voltak, megjelentek a lapban. Kovács Andrásból pedig úgy lett Kovács András Ferenc, hogy meggyőztük, a Kovács András elég közkeletű név, többen is közölnek ezen a néven, tehát mellé illesztette az édesapja keresztnevét is. Később rájöttem, olyan kivételes költői egyéniség volt, hogy az eredeti nevén is meg lehetett volna különböztetni más alkotóktól.

Hogy mit jelentett nekünk KAF? Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben mérce volt András. És most e neki szentelt lapszám kapcsán hadd mondjam el, hogy én nem szeretem a tematikus számokat. Mindig idegenkedtem attól, hogy tematikussá tegyük a folyóiratszámokat, és egyetlen téma köré építsük föl havonta. Ez leszűkíti a folyóirat lehetőségeit, hiszen sok írás, ami éppen nem talál oda, kimaradhat, noha megérdemelné a közlést. Ez a szám nem éppen olyan tematikus összeállítás, amilyenekről beszélek, de nem igazán tudtam, mi lesz belőle, amikor felmerült az ötlet. Ez némiképp más, a lap szerkesztőjének, volt főszerkesztőjének és egy rendkívül fontos erdélyi, marosvásárhelyi költőnek a haláláról és arról a gyászról, ami emiatt mindannyiunkat megérintett. Kovács András Ferenc jelentőségét és azt, hogy ő mérce volt a mi irodalmi életünkben, az igényesség mércéje, az irodalmi minőség szigorú megkövetelője, ez a szám is bizonyítja. A lap tele van jó versekkel, és most nem a magamét dicsérem. Természetesen jó költők szerepelnek ebben a számban, de egyikük-másikuk nem is annyira jó, mint amennyire jók ezek a versek. KAF személyisége és költőisége, az antik formák, a klasszikus időmérték és így tovább érdekes módon mindenkiből kihozta a legjobbat. Alkalmi versek ezek, és az alkalmi vers ritkán sikerül úgy, ahogy szeretnénk, de beleolvasva a lapba hamar kiderült, hogy nagyon sok jó, igazán erős, érzelmileg meghatározó vers, esszé és prózai munka is van ebben a számban. Ez az általam kétellyel fogadott szerkesztői elképzelés jónak bizonyult, és nagy-nagy kár, hogy ez az általa képviselt igényesség eltűnt Vásárhelyről, és ha nem vigyázunk, elvész Erdélyből is, ezért is fontos az emlékét és a költészetét is ápolni.

Erre, amit mondok, jó példa a Láng Zsolté. Kedveljük őt, és prózaíróként egészen nagyra tartjuk, és most kiderül, hogy egy ragyogó verset írt, ezzel nyílik a lapszám. Címe: Ophelia monológja a fiához.

*Markó Béla Kovács András Ferencnek dedikált Költőhalál című verséből

Forrás: a Látó honlapja