2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nincs messze az ősz, ezt az is jelzi, hogy véget ért a szabadságolás, a 2013–2014-es idény előkészületei zajlanak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

Nagy siker volt: a My Fair Lady


Nincs messze az ősz, ezt az is jelzi, hogy véget ért a szabadságolás, a 2013–2014-es idény előkészületei zajlanak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. A Tompa Miklós Társulat az új évadra szóló bérletajánlatát is közzétette a napokban. Gáspárik Attila vezérigazgatót arra kértem, érveljen az idei szezonra összeállított műsorterv mellett, indokolja kínálatukat s azt, hogy miért érdemes bérletesként a színház mellé állni.

– Ez a kérdés nem csak évad elején izgat minket, az évad folyamán és a vakációban is foglalkoztat. Az ember gyakran elgondolkozik, vajon megfelelünk-e az elvárásoknak, tudunk-e megfelelő mércét produkálni, olyan színházat kínálni a közönség számára, hogy ne csak kikapcsolódni járjon ide, hanem valós problémákat felvető előadásokkal találkozzék. Úgy általában azt érzem, hogy nagyon kifaroltunk a művészetből. Eljutok családi otthonokba, nézem a könyvespolcokat, látom, hogy sokfelé 89-nél lezárult a könyvbeszerzés. Horizont könyvek, Kriterion-sorozatok láthatók a könyvszekrényekben, utánuk egy-két kötet a 90-es évekből, aztán szinte semmi. Leszoktunk a könyvvásárlásról. A filharmónia koncertjein is nagyjából ugyanazokat az embereket látom évtizedek óta. Igaz, van elég sok fiatal is, de ők aztán, amint telik az idő, valahogy elmaradnak. Emlékszem, eleinte milyen hatalmas zsongás volt a Kultúrpalotában az Alter-native rövidfilm-fesztiválokon. Ez is alábbhagyott. Más dolgok vették át a művészetek helyét, új szokások terjednek. Régebb szinte minden a színház körül forgott, ez már a múlté. Igazodnunk kell ehhez a realitáshoz, és olyan programot kell biztosítanunk, hogy életképes konkurenciája legyünk a televíziónak is, az internetnek, telefonnak, táblagépnek, mindennek. Nagy kérdés, hogy mi az, amivel elő tudunk állni, amivel újat tudunk nyújtani, anélkül hogy művészeti kompromisszumot kötnénk. Talán egyszerű volna, ha egy évadban bemutatnánk négy Rejtő-darabot, három Nyirő-darabot, talán lenne rá közönség. De mi az, amit Euripidészen, Osztrovszkijon, Shakespeare-en keresztül, Beaumarchais-n, Móricz Zsigmondon keresztül ennek a művészettől kissé eltávolodott közönségnek nyújthatunk?

– Van olyan név is az említettek között, amely egyeseket eleve elriaszthat.

– Sajnos igen, anélkül, hogy az illetők tudnák, miről van szó. Manapság a Facebookon borzalmas kommenteket olvashatunk. Ilyen dolgok eddig is megfordultak az emberek fejében, csak nem írták le, illetve nem tudtunk róluk. A minap lerohant valaki az ócskapiacon, hogy a színház miért nem játszik ezt vagy azt. Kérdezem, mikor volt utoljára színházban. Ó, nincs nekem arra pénzem! Hát mennyi egy színházjegy, tudja? Nem, de biztos sok. Véleménye mindenkinek van, kérdés, hogy mennyire lehet alapozni rá. A színházhoz való viszonyulás szerint én három kategóriát különböztetek meg magamban. Van, aki akkor is jár színházba, ha én vagyok az igazgató, és akkor is, ha nem én. Egy másik kategóriába azok tartoznak, akiket esetleg meg tudunk győzni a csapatommal, hogy jöjjön a színházba. És van egy harmadik, amelyik úgyse fog eljönni, bármit csinálhatnánk, úgyis elégedetlen mindennel. Velük már nem foglalkozunk. De tény az, hogy élő színházat csak mi tudunk nyújtani. Olyan művészetet, amelyik itt és most, ebben a pillanatban, a szemem előtt, szemüveg nélküli három D-ben vall szerelemről, halálról, hazáról, békéről, együttélésről, különélésről, alapvető emberi kérdésekről, ezt csak a színház képes produkálni. Ezen belül meg kell keresnünk, hogy mit jelent Erdélyben magyar nemzeti színháznak lenni. Ezt a szerepet keressük mi itt 2013-ban.

– Konkretizálva a mondottakat: kik azok a szerzők, aki biztosítani tudják, hogy élő színház legyetek, magyar nemzeti színház legyetek Marosvásárhelyen, Székelyföldön, Romániában?

– Igazából a Piroska és a farkas is elég ahhoz, hogy ezeket tárgyaljuk. A darab ürügy nekünk arra, hogy elmondjuk mindazt, ami minket foglalkoztat. A szerzőket tehát bizonyos szempontok alapján ürügyként kerestük meg.Vegyük például azokat, akikkel szemben ilyen-olyan kötelezettségeink vannak. Mert igenis, él bennünk ilyen belső késztetés. És ki kell jelentenem, hogy minden ellenkező híresztelés dacára én értékőrzőnek érzem magam, nyilván a magam módján, és nem úgy, ahogy egyesek viszonyulnak az értékőrzéshez. Tehát: Páskándi nyolcvan évvel ezelőtt született, ezt nem lehet megkerülni. Szilágyi Domokos úgyszintén. Ezt se tudjuk megkerülni. Kemény János 110 éve született. Ugyanúgy, mint az említettek esetében, nem lehet, és nem is akarjuk az évfordulót sem megkerülni. Ezek egyfajta provokációk is számunkra. Mert mindegyre felmerülhet, hogy egy-egy ilyen születésnapossal mit lehet ma kezdeni. Elgondolkozunk, elemezzük, van-e mai olvasata. Illetve biztos van, csak az a kérdés, hogy mi megtaláljuk-e ezt az olvasatot. Ezek azok a szerzők, akikről most nem szeretnénk lemondani. Persze vannak még évfordulók, de nekünk az idén ennyire futja az emlékezésből. Másik probléma, hogy kissé elhanyagoltuk a gyerekközönséget. Talán azért is, mert arra gondoltam, hogy ez inkább az Ariel ifjúsági és gyermekszínház feladata. Nagyon jó kapcsolatot ápolunk velük, nem bántó szándékkal mondom, de mintha az ifjúsági kategóriára ők sem fordítottak volna elég figyelmet. Így aztán nekünk is lépnünk kell. És bejön a képbe a nagyon divatos és jó szerző, Varró Dániel. A marosvásárhelyieknek igen sokat mond a neve. Ha pedig ő is találkozik egy olyan szerzővel, mint Presser Gábor, aki még többet mond az idősebb generációnak is, abból csak jó születhet. Vagyis a Túl a Maszat-hegyen című zenés, mesés darabbal kezdünk, ami bármennyire is közhelyes megállapítás, de tényleg kilencéves kortól a kilencvenkilencesig minden életkor számára ajánlott. Jó mese és jó zene, és nagyon sok színész játszik benne. Talán észrevehette a közönség, hogy mióta a színházat vezetem, arra törekszem, hogy minél több színész legyen egyszerre a színpadon.

– Igen, lehetett észlelni, és azt is, hogy a társulatok ráharaptak a zenés műfa-jokra, nagy kedvvel fordultak a musicalekhez.

– Igen, ha azt jól csinálja az ember, nincs vele probléma. De nekünk ezt meg kell tanulni. Még messze vagyunk a tökélytől! Keresztes Attila művészeti igazgatóval azt tűztük ki annak idején, hogy pár év teltével operát is akarunk játszani. Nem közönségcsalogató horogként használjuk a zenét, hanem úgy állunk hozzá, hogy a zene a kifejezési lét egyik formája. Ma már megint nem divatos Bartókról beszélni, de bartóki értelemben van egy zenei anyanyelvünk, és azon kell tudnunk beszélni. Tehát nem arról van szó, hogy ha valamit nem tudunk eladni prózában, tegyünk egy kicsi zenét hozzá. Mi azt szeretnénk, hogy a zene létforma legyen ebben a színházban. A zenénél maradva mondom el, hogy szilveszterkor lesz egy olyan ősbemutató, amely szerző- és rendezőavató egyszerre. Székely Csaba ír egy operettet, és Sebestyén Aba fogja rendezni.

– Ez jól bevált páros.

– Az. De nem nagyszínpadon, és nem zenés műfajban. A zenét Czári Tibor, kiváló temesvári UNITER-díjas művész írja, és szerepel benne a társulat apraja-nagyja. Olyan minőségi szórakozást szeretnénk nyújtani, hogy senki se szégyellje, hogy szmokingban, netalán estélyi ruhában van, és színház előtt elment a fodrászhoz. Szóval színvonalas dologra készülünk. És büszkék vagyunk arra, hogy már-már házi szerzőnknek nevezhetjük Székely Csabát, aki nagyon kapós külföldön is. Az évfordulós Szilágyi Domokosnak van egy mondata, amit szívesen idézek: „Jó lesz az unokáink szeme tükrével pihenni.” Székely Csaba, Sebestyén Aba, Bokor Barna, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya és több kollégájuk eredményei igazolják Harag György, Tompa Miklós, Szabó Ernő, Lohinszky Loránd létét. Én úgy hiszem, hogy akkor alkotsz igazán nagyot, amikor nem terméketlen pusztaság következik utánad, hanem érezheted, hogy munkád, teljesítményed nyomán mások is akarnak követni. Drámaírók is, természetesen. Ezt nem mondhatja el magáról mindenik erdélyi magyar színház. Vannak olyanok, amelyek óriási sikereket értek el a hetvenes években, majd tíz-húsz-harminc év semmi következett, sőt még mindig a semmiben vannak. Én így mérem a vásárhelyi kontinuitást, számomra így rajzolódik ki a vásárhelyi színház arculata. A közönségre vonatkoztatva pedig ezt úgy értelmezem, hogy ha bérleted van a színházba, akkor ténylegesen vásárhelyi vagy. Régen az ember vásárhelyiségét mi határozta meg? Soroljunk néhányat: az, hogy tudott flekkent sütni, ismerte az ASA játékosait és eredményeit, és tudta, hogy mi van a színházban. Talán azt is, hogy a vásárhelyi írók miket írnak. Ebből sok dolog kihullt. A flekken nem egészséges, a labdarúgók nevét nem tudjuk megjegyezni, igaz, nem is ők rúgták ifjúkorunkban a másik utcában a labdát. Sokunknak az itteni sajátosságokból lassan már csak a színház, az irodalom és a képzőművészet maradt, ezekből tudunk kompromisszumok nélküli identitást kiépíteni magunknak. Ügyelnünk kell, hogy legalább ez minél magasabb szinten és minél hosszabb ideig megmaradjon.

A Tompa Miklós Társulat évad- és bérletajánlata 2013 – 2014

Nagytermi előadások:

Varró Dániel – Presser Gábor: Túl a Maszat-hegyen – zenés kalandjáték

A. V. Szuhovo-Kobilin: Tarelkin halála – tragikus farce

Székely Csaba: Hogyne, drágám! – zenés tragikomédia

Pierre Beaumarchais: Figaro – vígjáték

J. B. P. Molière: A fösvény – szatíra

Kistermi előadások:

Euripidész: Alkésztisz – kortárs tragédia

A. Ny. Osztrovszkij: Erdő – komédia

Radu Afrim: Meglepetés-előadás – fiatal színházkedvelőknek

Mecénás- és bemutatóbérletes kiegészítő előadások:

Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercgnő – katowicei vendégjáték

Giacomo Puccini: Gianni Schicchi – vígopera, Kolozsvári Állami Magyar Színház

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató