Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Parasztopera, illetve paraszt-opera. Pintér Béla meglehetősen szokatlan stílben fogant darabjának címe és műfaj-meghatározása. Annak a műnek, amelyet legutóbbi premierjeként mutatott be a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. A darabot Porogi Dorka mesterképzős hallgató rendezésében mutatta be az intézmény magyar tagozata, meglehetősen nagy sikerrel. Pintér Béla a magyarországi színházi élet egyik legjellegzetesebb alakja. Saját társulata van, e társulat pedig az általa írt darabokat viszi színre, a szerző főszereplésével és rendezésével egyetemben. A kortárs magyar és nemzetközi valóság görbe tükre, a fanyar humor és a távolságtartás, az intrikákban és váratlan fordulatokban gazdag dramaturgia egyaránt jellemző műveire, amelyek általában hétköznapi témát dolgoznak fel egy, a hétköznapitól mégis teljesen eltérő dimenzióban. Kiforgatott világ ez, amely éppen kiforgatottsága által mutatja meg a valósat, az igazat egy olyan színpadi mikrokozmoszban, amelyben nincs helye pozitív és negatív szereplőnek. Mindenki egyformán sáros, nincs ragadozó és áldozat, a sorozatosan félrelépő szereplők saját múltjuk, tévedéseik, manipulációik áldozatai. Vannak ugyanakkor tipizált, mégis jellegzetes karakterek, amelyek éppen felismerhető vonásaik által válnak egy-egy személyiségtípus, társadalmi osztály vagy akár a családban elfoglalt hely paródiáivá. Mindez fokozottan jellemző a szóban forgó darabra és előadásra, amely egy vidéki lakodalom kapcsán vágja a néző képébe véleményét a nagy valóságról, nem árnyal és nem próbál megváltoztatni, nem keresi a katarzist és nem menekül szókimondó, olykor meglehetősen durva szituációk elől. De teszi mindezt markáns humorral körítve, amely hol felold, hol a fel-felmutatott tudatalatti mélyeire taszít, könnyesre kacagtat, de belénk is rúg: ez van, ebben a világban éltek. Marhák.
A mű kiindulópontja a falusi lagzi, Roland esküvője, egy meglehetősen isten háta mögötti, magyarországi avagy erdélyi település kultúrházában. Ide érkezik a házasulandó pár, a fiú szüleivel és mostohanővérével egyetemben, majd megjönnek a lány szülei is. Éppen a szertartást kezdenék (az ara édesapja a pap), amikor berobog a mattrészeg állomásfőnök, akihez a mostohanővért szánják (eladták neki két hold szőlőért) és akit ittassága okán rövid úton kirúgnak az otthonos környezetből. Az állomásfőnök bosszúja indítja el a lavinát, amelynek során minden múltbéli disznóság (többek közt házasságtörés, rablás, gyilkosság és vérfertőzés) kiderül – ezek következményeként pedig lehetetlenné válik az esküvő és megroskadt lelkek sokasága hagyja el színteret. Nincs hepiend, nincsen grand finálé. Vidéki realitás van, ujjmutogatás mindannyiunkra. És mindez az opera stíljegyein belül.
Porogi Dorka rendezése hűen mutatja meg ezt a bizarr világot közönségének. A díszletek nélküli színpadon csupán pár asztal és székek kötik le a néző figyelmét, valamint a hátsó falon elhelyezett feliratok, amelyek a darab kulcspontjait jelző szófordulatokat, mondatokat, címeket és idézeteket tartalmazzák, laza időrendi sorrendben, de kellőképpen misztifikálva – utalnak a mondandóra, de nem teszik nyilvánvalóvá azt. És a háttérben, a nézői balon ott az emelvény: az előadáson kívül, de mégis odabent, ezen ülnek a barokk ruhába öltözött muzsikusok, és velük elérkeztünk az előadás lényegéhez. A Parasztopera valóban paraszt-opera. Az előadás alatt végig élő zene szól, a szereplők pedig végigéneklik a produkciót. Szó nem hangzik el, csak songok és énekbeszédek hallatszanak, a zene (szerzője Darvas Benedek) a barokk opera stílusjegyeit elegyíti a magyar népdalokkal, kevés rockos hatás érezhető itt-ott, és az eklektika ellenére mindez mégis harmonikus, egy tömbből való. A jellegzetes dallamvilág végig éles ellentétben áll a hol parasztos, hol szándékoltan darabos és az esetenként – de sehol sem öncélúan – trágár szöveggel, e kontraszt képezi az előadás gerincét, amelyre felépül a hasonlóan ellentétekből építkező mikrokozmosz. Etelka, az ifjú ara (Albert Orsolya) egy liba, vőlegénye (Marosszéki Tamás) rafinált, de gyáva: mostohanővérét (Badics Petra) szereti, de nem meri felvállalni ezt. Apja (Benedek Botond Farkas) saját szavai szerint fiatalkorában egy kiállhatatlan, bunkó paraszt volt (most is az), anyja (Kovács Nikolett) tipikus vidéki nagysága, ő diktál a házban és kérkedik a „vagyonnal”. A lány apja (Barabási Tivadar/Kinda Szilárd) református pap, tipikus flegmatikus személyiség és unalmasabb a muskátlivirágzásnál, felesége (Czikó Julianna) pedig tűzrőlpattant alkat, értsd: urizáló könnyűvér. Az állomásfőnök (Balogh Attila) egy alkoholista, de rafinált idióta, a titokzatos idegen (Puskás László), minden titok kulcsa – a cowboy (azaz kóboj) – pedig egy emigráns, uborkafás barom. Nincsenek túlbonyolítva a karakterek és ez így jó: a sztori a lényeg, a szereplők játszanak csupán, előadják a történetet, amelynek ismerős részleteiből áll össze az ismeretlen és mesteri dramaturgiai fordulattal lezáruló egész. Az első percektől áll a balhé, az ünnepi pillanatot lassan, de folyamatosan alámosó feszültség remekül érzékeltetett, jellemzőek a szélsőséges gesztusok, a csípős replikák, a kellemetlen helyzeteket jó érzékkel jeleníti meg, illetve parodizálja a rendező és társulata. Minden adandó alkalommal élnek a helyzet- és jellemkomikum adta lehetőségekkel, ebben – és karakterformálásában egyaránt – a commedia dell' arte stílusjegyeire hajaz a produkció, mindezt tovább emeli a hiteles szerepformálás. A játszók láthatóan jól érzik magukat a bőrükben, a színészi játék mindannyiuk esetében meggyőző.
A szünet nélküli, meglehetősen rövid és kellőképpen pergő előadás legfőbb gyengéje éppen az, ami az erőssége kellene legyen: az opera mint műfaj. A paródia akkor üt igazán, ha a parodizált stílt tökéletesen viszi színre az előadó – a színművészetis hallgatók hangi adottsága ez esetben kevésnek bizonyult. A hamis hangok még elcsúsznak itt-ott, de a sok esetben bőgő, kiáltó, nyivogó orgánum nem segít. Természetesen nem várhatjuk el, hogy színésztanoncok operaénekesi kvalitásokkal rendelkezzenek, mégis sokat ront ez az élvezhetőségi faktoron, több csiszolás nem ártana. Mert a Parasztopera egy jól megírt, a szerzőhöz hű koncepcióban színre vitt, szórakoztató, de a parodizálás mögött az élet lényeges kérdéseivel foglalkozó előadás, amelynek megvan az esélye a sikerre. Látszólagos egyszerűségén túl igen összetett produkció, egy sokszor letűntnek hitt, külsőségei ellenére archaikus világról, amelynek visszásságai az élet szinte mindegyik területén kísértenek. Hogy miért opera? Poénból. Egyedi és más, mint a megszokott, elidegenít és ezzel ragad meg, teszi önmagát emlékezetessé – bennünk.
*
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem: Parasztopera. Játsszák: Albert Orsolya, II. év magiszteri, Marosszéki Tamás, II. év magiszteri, Badics Petra, I. év magiszteri, Kovács Nikolett, III. év színész, Benedek Botond Farkas, II. év magiszteri, Czikó Julianna, I. év magiszteri, FERI – Barabási Tivadar, II. év magiszteri, Kinda Szilárd, I. év magiszteri, Balogh Attila, II. év magiszteri, Puskás László, II. év magiszteri. Zenekar: Hayashi Akio (m.v.), Simoncsics Zsófia (II. év, rendező szak), Szakács Zoltán (m.v.), Strausz Imre István, az egyetem tanára. Zenei vezető: Strausz Imre István. Színpadi mozgás: Fodor Csanád (II. év koreográfia). Díszlettervező: Bajkó Blanka Alíz (II. év látványtervezés). Jemeztervező: Kupás Anna (II. év látványtervezés). A rendező munkatársa: Orbán Enikő (III. év teatrológia). Rendező: Porogi Dorka (II. év magiszteri rendező). Osztályvezető tanárok: B. Fülöp Erzsébet (I. év magiszteri), Gáspárik Attila (II. év magiszteri).