Kézikönyv művészetkedvelőknek, avagy a nemzedéki kiröppenés esélyei

Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között. Tanulmányok B. Nagy Margit emlékére*.

Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között. Tanulmányok B. Nagy Margit emlékére*.

A cím három részre tagolódik, mint egy igazi, tekintélyt parancsoló, vaskos, 18-19. századi traktátus, amelyet a közönségben nem bízva magyarázó alcímekkel is felszerszámoztak a szöveggondozók.

E könyvről már előzetesen is tudtuk, hogy a 2011. évi marosvásárhelyi könyvvásár legszebb darabjának kijáró címet kapta. Valóban szép, ízléses és nehéz. Fizikai értelemben is, ugyanis krétázott, avagy műnyomó papírra készült a Maros Megyei Múzeum és az EME közös kiadványaként. Az indok végtelenül egyszerű: a reprók, műnyomatok a szokványos papíron nem tökéletesek, elsilányulnak valóságos állagukhoz viszonyítva, amit egy, a művészetekkel foglalkozó történész kudarcként él meg. Nos, ezt a szerkesztő Orbán János nem engedhette meg magának. Kiváló könyvet kívánt egybeszerkeszteni egy 2009-es vásárhelyi művészettörténeti konferencia anyagából. Ami ott és akkor elhangzott, az több és kevesebb volt. Feltételezem, hogy az értekezlet nem minden közleménnyel jelentkező kutatója készült el időre a megszerkesztett változattal, vagy másutt, máskor publikálta halhatatlanját. Ez az, amivel kevesebbek vagyunk, mai könyvfogyasztók. Amivel többek lettünk: 17 befejezett, megszerkesztett, tudományos hivatkozásokkal felszerelt közlemény. A könyv azonban ennél mennyiségileg is több, ugyanis az előszó mellett, melyet a szerkesztő jegyez, tartalmazza B. Nagy Margit életpályájának rajzolatát, életmű-bibliográfiáját is, melyek a mai erdélyi magyar művészet-történetírás doyenjének, Kovács András akadémikusnak a tollából származnak.

A könyvcím második eleme nem mond el mindent, több ez a témaválasztás, mint a szigorúan vett történeti, politikai, földrajzi Erdély, ugyanis szerepelnek benne tanulmányok a Partiumból, amiként a Tiszántúl művészeti emlékei is felbukkannak a kötet lapjain. Aztán az időhatárok sem stimmelnek – szerencsénkre. Hiszen van, aki 1690 előtti időkből meríti témáját, van, aki átlépi, meghaladja, s tekintve, hogy elsősorban műemlékekről van szó, akár létezők, akár már csak emlékekben, képekben, leírásokban, porosodó leltárakban élők, közük van hozzánk, 21. századi haszonélvezőkhöz és kárvallottakhoz.

B. Nagy Margit érdemeit méltatni a könyv nemes feladata. Amit hiányoltam, épp ezzel van összefüggésben: bár egy mondat erejéig említeni kellett volna, hogy a B. névbetű (asszonynév-rövidítés) egy másik erdélyi szellemi kiválóságot, Benkő Samut, a férjét rejti. A művelődéstörténész férj és a művészettörténész-medievista Elek fia, íme ez a két szellemi-családi-emberi támasz/háttér/serkentő, amelyek/akik munkájához a nélkülözhetetlen ihletet, légkört nyújtották. A kiválóan felszerelt otthoni könyvtár, cédulák tömkelege egy háromszobás panelházban a györgyfalvi városrészben, Kolozsvárott.

A művészettörténészi szakma örvendetesen megújult Erdélyben. A művészet múltjának honi magyar művelői rajokban hagyják el a kolozsvári egyetemet 1990 után, ahol mesterüknek B. Nagy Margit tanítványát, Kovács Andrást vallják. A most kilépő nemzedék nem tekinthet vissza hosszú elődsorra, hiszen alig százéves az erdélyi műtörténetírás: Kelemen Lajos, id. Entz Géza, Debreczeni László, László Gyula, Balogh Jolán neve-művei jelzik az igazán fontos referenciaállomásokat.

A generáció pedig ráveti magát a „szabadon hagyott” szüzsékre, ötletekre, kihívásokra. Ez a „szabadon hagyás” maga a végtelen véges szabadság, hiszen jóformán minden művészi emlék a 19. század előttről részlegesen ismert, számtalan rejtélyt, fel nem tárt összefüggést, homályos pontot, meghaladást és veszteséget, romlást és titkot sejtet. Felfedezésre vár művészeti múltunk, és a felfedezők harmadik nemzedéke ím itt van, ebben a kötetben is bemutatja, mit szerzett, mit tud, mi az, amit az utóbbi húsz évben sikerült tisztáznia. Most kristályosodnak ki a kutatás intézményes keretei, most lesz lehetőség a kollektív munkára, az egyéni műhelyek erényeinek és tudásának összefogására, összeadására.

Amit Kovács András B. Nagy Margit munkamódszeréről, stratégiájáról megfogalmaz, az a szerzőkre is érvényes: hosszas levéltári kutatások, terepbejárás, állapotrögzítés képben, írásban, rajzban, adatolás, kép/fotótári kutatások a létező korábbi felvételek után, a régi mesterek és közreműködők azonosítása és nem utolsósorban a hatásvizsgálat. Mindezt nem önmagában és nem csupán a tudomány dicsőségére pusztán. Végső cél a leletmentés az utolsó utáni órában, a rekonstrukció, az épített és (képző)művészi örökség komplex megőrzése.

A kötet gerincét az építészettörténeti emlékek képezik, hiszen ezek a leglátványosabb tereptárgyak egy-egy településen, mindennapjaink díszletei, ameddig még állnak, ameddig le nem bontja az irigy és szűk látókörű utókor ilyen-olyan vélt sérelmek nevében, ameddig át nem alakítja az újgazdag mai tulajdonos, fenntartó, a szükség. Ha a tanulmányokat átolvassuk, a legfőbb korabeli akadály, amely miatt nem épültek meg a nagyszabású templomok, lakályosabb, funkcionálisabb székházak, kastélyok, polgárházak, az a pénzhiány, a hivatal bornírt, szemellenzős álláspontja. Pedig tervekben, kérvényekben, költségvetésekben, elképzelésekben, stílusokban, de leginkább építészekben, kőmíves- és pallérmesterekben, stukatúrázókban, aranyozókban, kőfaragókban nincs hiány, jelen van a szakmaiság (persze az amatörizmus is) Erdélyben, Kelet-Magyarországon; kis túlzással, minden jelentős iskola, mesterkör Közép-Kelet-Európából, Itáliából, áttételek révén Nyugat-Európa szelleme is belengi a 17-19. századot, németek, osztrákok, csehek, tótok, honiak és idegenek fordulnak elő szép számmal. E művek (a megvalósultak, átépítettek) révén Erdély elszigeteltsége nem látszik annyira tragikusnak, mint hinnők. Nem szívesen mondom, de a Habsburg hódoltság, az inkább kényszeres betagolás nélkül talán kívül maradtunk volna Európa új típusú szellemiségén, vagy óriási fáziskéséssel követtük volna az uralkodó szellemi irányzatokat. Ez utóbbihoz kapcsolódóan külön is figyelmet érdemel Marosi Ernő tanulmánya, amely fontos szemléleti és módszertani ajánlásokat fogalmaz meg az erdélyi művészettörténet-írás és -kutatás számára. Ugyancsak érdekesnek tartom ifj. Bibó István építészettörténeti kutatásprogramját, melyet egy sajátos kelet-magyarországi épületforma kapcsán fejt ki és ajánl a fiatalabb szaktársak figyelmébe.

A kötet a felekezeti sokszínűséget egyházi emlékeink kapcsán változatosan, adatgazdagon mutatja be. Egyes tanulmányok a felfedezés örömét is megosztják velünk, mások a korábbi megkezdett, elejtett, elhagyásra ítélteket folytatják. Szinte szívfájdalommal olvastuk Sisa József felmérését az elpusztult bánsági és partiumi kastélyokról. És örömmel a görög katolikus Balázsfalva születéséről szóló tanulmányt, amelynek eredményei eloszlatják a román szaktudomány hiányos nyelv- és forrásismeretéből fakadó homályos és fehér foltokat (Terdik Szilveszter).

A második vonulatban sorakozik az épületbelsők-berendezések historikuma, a festészet (Búzási Enikő – Kakas István 16-17. századi erdélyi diplomata és felesége most felfedezett portréja), valamint azok a tanulmányok, amelyek a barokk művészet emlékeit elemzik, pl. Kovács Zsolt végre tisztázza a nyárádremetei feszület eredetét, Barabás Kisanna az áhítatot növelő szentképek aprógrafikájáról szól. Kovács András kísérlete a gyulafehérvári Batthyány-féle csillagvizsgáló rekonstrukciójához teljesen új oldaláról közlíti meg ezt a tudománytörténeti kuriózumot. Ugyancsak itt kell említenünk egy-egy művészpálya részleges vagy teljes adatolását: Bara Júlia stúdiumát a Nápolyt és Pompejit járó, katonaember-kutató Goró Lajosról vagy Kerny Terézia értekezését Ferenczy István nagyváradi Szent László-szobortervéről. Számtalan torzóban maradt kísérlet, soha fel nem épült műtárgy jelzi az erdélyi művészet, művészek, mecénások kudarcait és tehetetlenségét. Külön is kiemelném a marosvásárhelyi helytörténeti kutatások vonzásában Orbán János tanulmányát, akinek sikerül azonosítania két főtéri polgárház mai semmitmondó „fizimiskája” mögött a Királyi Tábla korábbi székhelyeit a levéltári források alapján. Minden tanulmány egyben kapcsolattörténet, kapcsolódások Európához, a fő áramlatokhoz, ezekkel párhuzamosan a helyi kapcsolódások hálózata is alakulni kezd a sokasodó mesternévsorok, mestercserék, vándorlások, meghívások, megbízások felderítése révén. (Ebben is úttörő szerepet játszott B. Nagy Margit.) E tekintetben érdekes a felekezeti határokat átlépő Pál Emese tanulmánya egy brassói ortodox mestercsalád (a Pop-Papp família) katolikus oltárépítő tevékenységéről.

Hiányérzetünk? Nos, abból fakad, hogy német műveltség kutatója nem mutatott be dolgozatot az erdélyi szász vagy a partiumi sváb művészet köréből. Pedig bizonyára reájuk is hatott ez a barokk-klasszicista korszak.

A kötet szakemberek, műemlékesek, városvédők, műkereskedők számára nélkülözhetetlen, a művelt közönség pedig a fizikai és esztétikai gyönyör mellett intellektuális haszonforráshoz jut.

*Kiadó: Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Marosvásárhely–Kolozsvár, 2011