Kép és vers a Bolyai Klubban

Új székhelyén, a marosvásárhelyi Köpeczi–Teleki-ház emeletén jelentősen javultak a Bolyai Klub kiállítási körülményei, a két méretes teremben az előző helyszínnél sokkal nagyobb a kiállítófelület, így már valóban jól érvényesülhetnek a műalkotások.

Az utolsó levél. A legutolsó./ Az EGYETLEN – Apám/ Szerelmes Kalendáriumából:/ Jöjj, jöjj, térdepelj mellém,/ Szeret folyónak vizibe/ és én megkeresztellek –/ legyen a neved: Hűség.

Új székhelyén, a marosvásárhelyi Köpeczi–Teleki-ház emeletén jelentősen javultak a Bolyai Klub kiállítási körülményei, a két méretes teremben az előző helyszínnél sokkal nagyobb a kiállítófelület, így már valóban jól érvényesülhetnek a műalkotások. Biztos nagy keletje lesz ennek az újabb kiállítótérnek. Már az első sikeres rendezvényen, Részegh Botond és Markó Béla katartikus közös estjén is eszünkbe jutott ez a kibontakoztatható lehetőség. Nyilván a klub működtetői is gondoltak rá, ennek is köszönhető, hogy kevéssel a Bookart támogatta lélekrendítő, mégis hangulatos verses-képes összejövetel után ismét hasonló megnyilvánulásra hívták a közönséget. Hangvételében is olyasmit kínált ez a csütörtöki újabb est, mint Részegh különleges erejű, sugallatú grafikái és a hozzájuk írt Passiójáték, Markó remek szonettkoszorúja. Most viszont fotóművész társult költővel, fotográfiák párosultak költeményekkel, történelmi évforduló nyújtotta az alkalmat az együttes bemutatkozásra.

A Holtak vigasza a 250 éve bekövetkezett székelyföldi tragédia, a madéfalvi veszedelem emlékét kívánta méltóképpen felidézni, a Siculicidium nemzettudatban őrzött lenyomatát ily módon felmutatni. Móser Zoltán a magyar fotóművészet kiemelkedő képviselője, számos nagy sikerű tárlat, elismerés fűződik a nevéhez, fotóalbumai is nagyon sok emberhez eljutottak. Gyakran jár Erdélybe, fotók sokasága tanúsítja, hogy a Székelyföld szerelmese. Egykori vásárhelyi barátjával, a festő Nagy Pállal nagyon sokfelé, a legeldugottabb helyeken is megfordultak. A Bonyhád járási Tevel település fiaként a bukovinai székelyeket is jól ismeri, művészete a velük való azonosulást is meggyőzően tükrözi. Tamás Menyhért József Attila-díjas költő pedig éppen közülük való, érthető, hogy mindkettőjüket alaposan megérintette a szülőföldjét elhagyni kényszerült népcsoport sorsa, bekapcsolódtak a Balassi Intézet – Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központ szervezte tavalyi rendezvénysorozatba is, közös kiadvánnyal, a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál napvilágot látott albummal is jelentkeztek.

A kiállítást Hargita és Kovászna megyében már többfelé láthatták, Marosvásárhelyen P. Kiss Ulrich SJ ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Móser Zoltánnal is ő beszélgetett. Felolvasta Tamás Menyhért üzenetét is, a költő ugyanis nem jöhetett el Marosvásárhelyre. Szívbe markoló líráját mély empátiával Barabási Tivadar szólaltatta meg. Összművészeti tolmácsolásban felerősödik, többrétűvé válik a madéfalvi jelenség, illetve két és fél évszázados utóéletének az értelmezése. Az egykori borzalmak és az utánuk következett nagy traumák, lelki megrázkódtatások is felidéződnek a fotók és versek révén, de az est azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az idő, az élet a továbblépést, a megbékélést is elősegíti, a reménykedést is táplálhatja. A fotós azon kevesek közé tartozik, akik nem tértek át a digitális technikára. A hagyományos eljárások, a fekete-fehér képek nagy mestere. Két fő csapáson haladt, a fákat, illetve a kezeket emelte vizuális jelképpé. A tél által amúgy is lecsupaszított természet észlelhetőbbé vált szimbólumait s az emberi sorsfordulatokhoz, érzelmi mozzanatokhoz szervesen kapcsolódó kezeket, kézpárokat emelte ki jelképként a mai valóságból. Ezekhez nyújtott többletfogódzót a maga metaforikus igéivel a költő. Hogy érzékelhetőbb legyen mindez olvasóink számára, adunk egy kis ízelítőt a rendezvényről.