Hétköznapi történet
Jusztisz Szeréna csupa szín. Élénkpiros, tengerkék, életzöld. Szavaiból rajzolódnak körém ezek az árnyalatok, miközben egymás mellett haladunk a virtuális járdán. Elillant időkbe vezet az út, a marosvásárhelyi kislánykorba, a tinédzserkori lobogásba, aztán tovább, a fiatal nő magyarországi helykeresésén át a mába. A könyvhöz, amely pár évvel ezelőtt született meg benne, az írói álnévvel együtt. Jusztisz Szeréna valódiságát hű tükörként igazolják a mondatok.
– Először a gyermekkorodról kérdeznélek – kockáztatom meg bátortalanul Facebook-találkozásunk első perceiben. Időbe telik, mire a tárgyszerű adatok helyét átveszi az igazi vallomás. Csak később, beszélgetésünk visszaolvasása után rendeződnek igazán történetbe a mondatok.
– A gyerekkor nehéz időszak volt az életemben. A nagyszüleimnél nőttem fel, ők aranyosak, rendesek voltak. A szüleimet az iskola megkezdése előtt ismertem meg. Addig csak párszor jöttek hozzánk látogatóba, de fogalmam sem volt arról, hogy kicsodák. Iskoláskoromtól azonban náluk laktam. Román osztályba írattak, így semmit sem értettem a tanórákból. Nyolcévesen nem tudtam magyarul írni, olvasni, és a matematika elsajátításával is komoly gondjaim voltak.
– A tizenéveidből mi maradt meg a leginkább?
– 1990 márciusa. 18–19 éves voltam. Az iskolámmal a Vártemplomban csendben ünnepeltük március 15-öt, az 1848-as forradalmat. Az ünnepség alatt tudtuk meg, hogy román nemzetiségűek elfoglalták a főteret, arra nem lehet hazamenni. Nem hittem el, és már csak dacból is a főtér irányába mentem hazafele a barátnőmmel. Csak mi ketten, lányok. Akkor már ott volt a buszokkal érkezett, kapával, kaszával, ásóval felszerelkezett tömeg. De bennünket nem bántottak. Másnap viszont kitört a legvéresebb balhé. Én is, a családom is alig tudtuk elhinni, hogy ez valóban megtörténik.
– A fekete március után telepedtetek ki Magyarországra?
– A szüleim közvetlenül a marosvásárhelyi események után, nekem csak később sikerült. Én egyébként mindig a szüleimtől függetlenül próbáltam kimenni. A könyvemben megírtam, mennyire gátoltak ebben, mennyire nem engedtek eltávolodni maguktól, hogy ne tudjak a viselt dolgaikról mesélni. Másrészt a kitelepedésben, a megélhetésben is akadályokat állítottak elém. Az általuk diktált életmódot próbálták rám erőltetni, folyamatosan olyan helyzetbe hoztak, hogy függjek tőlük, utána pedig visszaéltek a hatalmukkal.
– Hogyan kezdődött a kinti életed? Milyen kihívásokkal szembesültél?
– Ez benne van a könyvben, nem tudnám most elmesélni. Ha azt mondom, nehéz volt, azzal még semmit sem mondtam. Édesanyám például a három hónapos tartózkodási engedélyem lejártakor feljelentett az idegenrendészetnél, hogy intézkedjenek ellenem, toloncoljanak ki Magyarországról. Még azt is kitalálta, hogy elloptam az arany ékszereit, és ki akarta hívni rám a rendőrséget.
– Ezek a traumák vezettek el a könyvírás gondolatához?
– Akkor született meg bennem a motiváció, amikor megtudtam, hogy az öcsém naplót vezetett a vele történt eseményekről. Ő 2007-ben távozott a földi létből. Állítólag öngyilkos lett, ezt azonban nehezen tudom elfogadni a körülmények ismeretében. Búcsúlevelet sem hagyott, és a naplójából is rengeteg lap hiányzott. Ő is kitéphette, persze, de olyan sokat? Gyermekkoromban egyébként én is szerettem volna naplót írni, de csak gondom származott belőle, így végül okosabbnak láttam, ha nem írok le semmit. Tavalyelőtt személyesen is utánajártam az öcsém elhunyta körülményeinek, akkor jött az indíttatás, hogy mégis papírra kellene vetnem mindent.
– Az írás mellett mivel foglalkozol?
– Jelenleg fengsujmester vagyok, hagyományos kínai stílusú térrendező és tanácsadó. Hosszú, kacskaringós úton jutottam el ide. A szüleim elvárásainak nem tudtam megfelelni, otthon matekból osztályismétlőre buktam, így érettségire sem állhattam. Budapesten viszont sikerült leérettségiznem, mi több, matematikából is kihoztam egy jó közepesnek számító hármas osztályzatot.
– A magánéleted hogy alakult a magyar fővárosban?
– Férjhez mentem, de a férjem hűtlen volt hozzám, úgy is mondhatnám, hogy eladott egy tál lencséért a családomnak. Bizonyára a hányatott életkörülményeim miatt nem született gyermekem. Soha, sehol nem tudtam igazán otthonra találni, bármennyire is szerettem volna. A körülöttem levő emberek ezt nem tették lehetővé. Most viszont van egy élettársam, aki megbízható, egyenes, és olyannak szeret, amilyen vagyok. Boldoggá tesz, hogy a sok csalódás után az utamba került.
– Kanyarodjunk vissza a könyvedhez…
– Három hónap alatt írtam meg a visszaemlékezéseim alapján. Figyelemfelkeltés céljával született, és mindenkihez szól, hiszen senki sincs biztonságban, aki kártékony emberek hatalmába kerülve nem próbál időben kiutat keresni. Próbáltam tárgyszerű és tényszerű lenni, minden állításom alátámasztani, hogy véletlenül se essek a rágalmazás hibájába. Éppen ezért, a szereplők személyiségi jogainak védelmében, megváltoztattam a neveket, néhol a helyszínt is. Két változatban készült el a könyv, az egyik fotókkal, eredeti levelekkel, a másik pedig fotók, levelek közzététele nélkül, még inkább megváltoztatva a helyszíneket, hogy a valódi szereplők kevésbé legyenek. felismerhetők
– Milyen felületen olvasható Jusztisz Szeréna műve?
– Egyelőre csak elektronikus formában, e-bookként. Még egyetlen könyvkiadóval sem sikerült megállapodnom.
Virtuális beszélgetésünk több szakaszban zajlott, délelőttönként, este, néha csak pár mondat erejéig. Már lezártnak éreztem a történetet, amikor Szeréna újra jelentkezett:
– Sikerült aláírnunk a szerződést egy marosvásárhelyi kiadóval, így belátható időn belül nyomtatott formában is elérhető lesz a regény – újságolták az apró betűs szavak. Hátterükben mintha egyszerre tűnt volna fel minden korábbi árnyalat – az élénkpiros, a tengerkék, az életzöld. Szivárvány a lélek egén.
