Jókai Erdélyben

Az évfordulók, jeles napok akarva-akaratlanul személyes húrokat is megpengetnek az emberben. Nekem most az jut eszembe, milyen szenvedélyes olvasója voltam Jókainak kisiskolás koromban. Miután a nagy mesélő összes, birtokunkban levő könyvét kiolvastam, sorra vettem mindazt, amihez a Bethlen Kollégium könyvtárában hozzáférhettem. Nem mondom, hogy minden kötete a szemem elé került, de nagy hányaduk igen. És élvezettel merültem el a világukba. Jókai Mór persze úgy tündökölt előttem, mint egy nagyon távoli múlt már-már valószerűtlen kiválósága. Az valahogy kiesett a látókörömből, hogy az író a 19. században háromszor is megfordult szülővárosomban, Nagyenyeden. Később tudatosodott bennem egy olyan sajátos megközelítés, amiről eddig még sohasem írtam, de talán mások számára is érdekes lehet. Én, aki jó ideje már a 21. században élek, közvetve akár kéznyújtásnyira is kerülhettem volna tőle. Dédapám, dr. Fogarasi Albert történész, egykori enyedi rektorprofesszor, aki 1851-ben született és 1945-ben halt meg, még foghatta a kezemet, amikor egy-két éves koromban hozzájuk vittek látogatóba. Nyilván nem emlékszem erre, és csak sajnálni tudom, mennyi különlegességet hallhattam volna tőle, ha valamivel korábban születek. De ha most rá gondolok, felemelő tudatosítanom magamban, hogy ő Jókai Mórral is többször kezet fogott. A Jókai Erdélyben című kötetben írt erről. Ez a Jókai Erdélyben nem az a Kriterion Kiadó megjelentette könyv, amit olyan sokan ismerünk, és a szintén nagyenyedi Vita Zsigmond és fotóművész munkatársa, Marx József neve fémjelezte. Ez 1975-ben látott napvilágot. Amire viszont hivatkozom, azonos címen Jókai születésének centenáriumán jelent meg Nagyváradon. Amint a kiadvány alcíme jelzi, A legnagyobb magyar regényíró születésének századik forduló évében összeállították: Tabéry Géza és Incze Ernő. Az ebben közölt írások egyike a dédapám emlékező szövege. Ebből ragadunk ki ma egy részletet. 

Fogarasi Albert 

Nagyenyeden

Jókai Mór a mai nemzedék emlékezetébe átszármazott hagyományok és egy pár hiányos följegyzés szerint háromszor fordult meg Nagyenyeden az 1853-ik, 1873-ik és 1884-ik években. A két első látogatásról még ama bizonyos legöregebb emberek sem tudnak mondani semmi bizonyosat. Tudtunkkal ő maga sem emlékezett meg egyikről sem valami írott följegyzésében. Pedig be sokat beszéltek neki azok a sötét, kormos falak, gyászos romok, melyekkel még 1853-ban a városkának legalább négyötödrésze panaszkodott a rémes pusztulás borzalmairól. Ott maradtak a lelkében a fájdalmas benyomások; egyikmásik a kisegítő anachronismus útján belekerült „A nagyenyedi két fűzfa” c. gyönyörű elbeszélésébe, mely éppen ebben az évben jelent meg. Biztosan nem állítjuk, de úgy sejtjük, hogy 73-iki látogatása összefügg az „Egy az Isten” c. regénye megalapozásával. Itt vezetett keresztül az útja a regény színhelyére a két szép unitárius községbe: Torockószentgyörgyre és Torockóra. A harmadik látogatásáról, az 1884-ikiről már emlékezésünk és írott följegyzéseink is többet mondhatnak. Még élünk ketten-hárman, akik 41 esztendő immár homályosodó perspektíváján keresztül is még látjuk nemes alakját, amint a legélénkebb érdeklődéssel keresi fel az egykori „Erdély Athénéjének” beszédes hagyományait, nemes lelke megittasul a „bethleni múzsák” százankint rajzó seregének látásán, az eltakarított utolsó romok helyén emelkedő új szárny „szebb jövőt, boldogabb idők eljövetelét hirdető erős alapfalai” mellett. Szerette volna keblére ölelni „a hamvaiból immár kétszer is föltámadott phönixet”, megenni lelkével azokat a mérhetetlen kultúrkincseket, „melyeknek szemlélése valóságos szellemi dorbézolás”. Mosolyogva látta a még csak egy éves új városházának homlokzatán a címerben kuksoló baglyot s háta mögött a két griffet, „gondolkodóba ejtette ezeknek talányos összekerülése”, mert ennek párját még sehol sem látta; nem tudott eltelni azzal a gyönyörű panorámával, melyet az Őrhegy ormáról szemlélt: a völgy mélyén kanyargó Marost, a mellette emelkedő hegyoldalakon egymást követő falvak sorozatát, a csombordi, szentkirályi, gombási kastélyokat, megkérdezvén jelenlegi gazdáikat. Hát a Boronkayak ősfészkéből áll-e még valami Apahidán? kérdezte azután. Mi ott a kíséretében csöndesen mondogattuk: ki tudja milyen új regények csirái szülemlenek most?… Aztán a nyugati hegysorra fordítá szemlélő tekintetét. „Székelykő, Pilis, Csáklyakő az összekötő, áthidaló kisebb hegyekkel, völgyekkel olyan képet mutatnak, monda, mint egy agyonütött és hanyattfekvő óriás.” „Bachus és kísérete sem tikkadnának el a szomjúságtól, jegyzé meg tréfásan, amint a szüretelők vidám zajától hangos szőlőhegyek hosszú sorára tekintett (október 21-dike volt); a tőlünk pár lépésnyire eső s még szedetlen szőlő mosolyogva kínálá neki aranyszínű fürtéit. Meghajolt „Szőlőtőke Őnagysága” előtt s hódolattal fogadá az ajándékot. Visszajövet visszaemlékezett az 53-iki ittléte alkalmával látott kápolnadombra, mely akkor s még azután is sokáig rendezetlen s bizony csak szemétlerakó helyként díszteleníté a város tőszomszédságát, de most már kedves és barátságos fasoraival nyugtatta meg a költő fájó lelkét az egykori hős diákokért, akiknek porló csontjai ott pihennek, még máig sem tudni, melyik részen. Felújult lelkében az 53-ban elbeszélésbe öntött „Nagyenyedi két fűzfa regéje”.

 És most adjuk át a szót a nagyenyedi „Közérdek” c. hetilap akkori szerény krónikásának, ki a látogatás emlékezetét imigyen örökítette meg: (1884. okt. 26. sz.) Jókai Mór. Kedves vendégünk volt. Nagy tisztesség nekünk megemlékezni róla, Magyarország nagy fiainak egyik legkitűnőbbikéről. Ha nem is bír fejedelmi koronával, mégis nagy az ő hatalma, mely nem néhány mértföldre s pár ezer lélekre terjed. Egész birodalma van a szellemi hatás végtelen körében; milliókra megy azoknak száma, kik csodálják és tisztelik szellemi felsőségét. Van kincstára, gazdag fegyvertára. Fejedelem, első miniszter, hadvezér és kincstárnok egy személyben; kincseiből bőven osztogat mindenkinek s fegyverei előtt örömmel hajol meg mindenki, nem csak Magyarországon, hanem fel egész az északi pólusig s le a délszigetekig, ahol elméje ragyogó szüleményeit érteni, érezni és élvezni tudják. És ámbár rövid volt ittmulatása, de szellemének varázsa, mely oly lebilincselően hat gyönyörű műveiben, az élőszó közvetlenségével még inkább elragadott. Ép azért várva várjuk a pillanatot, midőn, ígérete szerint, ismét eljövend körünkbe.