Jobbágytelki néptánctábor – megérte!

Múlt vasárnap zárta kapuit a huszadik marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Mivel jubileumi esztendő, egy picit az emlékezés, számvetés jegyében (is) zajlott a rendezvény, mi pedig arra is kíváncsiak voltunk, hogyan látják a jelent és a jövőt a szervezők.

Az idei tánctábort is sikeresnek tartja a szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány, hiszen a táborozók száma már a hét közepén elérte a 220 főt, és ez csak növekedett a hét végére. Egyrészt azért, mert a táborzáró mindig egy utolsó nagy mulatozásra, kifulladásig és hajnalig tartó táncházas búcsúra nyújt alkalmat, másrészt azért, mert csütörtökön a vajdasági Topolyáról megérkezett a táborba a Csalóka együttes, amellyel együtt kezdték el a jobbágytelki táborokat a Folk Center-esek. A bácskaiak pedig a hosszú út után nem a lazítást, pihenést választották (amit amúgy meg is tilt a tábori szabályzat), hanem egyenesen hajnalig tartó munkába, muzsikálásba vágtak, és pénteken nosztalgia-nagybulit is rendeztek, ami további népzene és -táncszeretőket vonzott a faluba. A résztvevők tíz-tizenöt százaléka érkezett Európa különböző részeiből, finnek, franciák, angolok, a többit Kárpát-medencei magyarok tették ki, a zömét erdélyiek és anyaországiak egyforma arányban, néhányan Dél- és Felvidékről is érkeztek. Idén kevés volt a „tengerentúli”, de az amerikai Chris Black ma is hűséges visszajáró. Bár a húsz év alatt a világ minden földrészéről, még Afrikából is voltak látogatói a jobbágytelki tábornak, az ázsiai résztvevők idén kimaradtak.

 

Emlékezés, emlékjelállítás

A szervezők, de a táborozók egy része is ismerte és tisztelte a tíz évvel ezelőtt elhunyt Balla Antalt, az egykori híres jobbágytelki néptánccsoport és kórus létrehozóját és szervezőjét, a székelyhodosi néptanács hajdani titkárát, aki a kommunista időszakban is színpadra merte állítani a nyárádmenti magyarokat, és országos sikereiket is csak a másként hangzó név és nyelv, valamint egy igencsak gyanús ételmérgezéses eset tudta a csúcsra érés előtt egy lépéssel megállítani. Mert Jobbágytelkén a dühöngő kommunista diktatúra idején is ki merték mondani a köszöntést, hogy „Honvéd áll a Kárpátok tetején!”, és ide már 1970-től folyamatosan érkeztek tanulni, gyűjteni a magyarországi néptáncegyüttesek és a táncházmozgalom irányítói. Így a múlt heti táborban egy, a 80. születésnapján, 2006-ban készült kisfilm megtekintésével emlékeztek Anti bácsira, majd a temetőbe vonulva megkoszorúzták sírját, és elénekelték kedvenc dalait: Bekecs alatt Nyárád tere; Szép szivárvány koszorúzza az eget.

Ugyanaznap az esztenára kiránduló táborlakók hazatértükben célba vették az Ötösfenyő nevű dombtetőt is, ahol a fenyők árnyékában a szervezők kopjafákat állítottak a tánctáborok idején. Az első öt esztendőben évenként egyet, azóta csak ötévente egyet, így múlt héten a Barabás Attila által készített nyolcadik oszlop is a többi mellé került, emlékeztetve a huszadik táborra, miközben a szervezők azt kívánták, hogy még sok kopjafa kerüljön ide, és ez idő alatt sok-sok tábori élménnyel gazdagodjanak a mostani gyerekek unokái is. Mivel egyik fenyőt nemrég kitörte a vihar, a szervezők új ötödik fa elültetését ígérték a jövő évi tábor előtt. Egy kilencedik oszlopot 2014-ben, a Bartók-centenárium évében is felállítottak, ám azt lent a faluban, az iskola előtt.

 

Elérték a célt, de tovább kell dolgozni

A számvetésre a tábor egyik szervezőjét, Puskás Attilát kértük fel, ő pedig egyetlen „különlegességét” jegyezte meg a huszadik tábornak: most jöttek rá, hogy ma sem lehet hátradőlni, ma is ugyanazok a feladatok várnak rájuk, mint két évtizeddel ezelőtt. Amikor elkezdték szervezni a marosszéki táborokat, Csoóri Sándor gondolatát tartották szem előtt, miszerint a néptánc éle-tében két fontos pillanat van: amikor felkerül a színpadra, és amikor visszakerül a földre. Ez ma is követendő gondolat, és azt állapítják meg, hogy bár egyre népszerűbb, elterjedtebb a néptánc, mégis kezd visszatérni a színpadra, kezd kevésbé fontos lenni az emberi kapcsolatok szintjén.

Hogy hol áll ma a jobbágytelki tábor az erdélyi néptánctáborok sorában? Ha figyelembe vesszük, hogy rögtön 1990-ben elindultak a nagy tánctáborok sorozatai, mint a mezőségi, kalotaszegi, gyimesi, sófalvi, akkor a nyolc-kilenc éves késéssel indult marosszéki csupán „második generációs” tábornak számít. Viszont ha méreteiben és hírnevében vizsgáljuk, akkor sikerült feltornásznia magát az előbbi táborok sorába – véli Puskás Attila, hozzátéve: amikor elindították a táboraikat, csupán azt szerették volna, hogy ismertté tegyék a marosszéki, a nyárádmenti néptáncokat, amelyek akkor szinte ismeretlenek voltak a tánctáborokban. Ezt pedig sikerült is elérniük, annak ellenére, hogy nem egy néprajzilag híres területen vagy nem ismert személyiségek támogatásával tették.

Amikor a hogyan továbbról kérdeztük, a szervező úgy fogalmazott: mindig vissza kell térni a kezdetekhez, elemezni a megtett utat, a megélt jót és rosszat, majd a kezdeti és jelenlegi pontokat összekötve megkaphatjuk a jövő irányát. Húsz év hosszú idő, de még mindig van bennük lelkesedés. Amikor elindították a táborozást Jobbágytelkén, azt szerették volna, hogy hagyományt teremtsenek, hogy sokáig éljen a kezdeményezés, ezért ma fiatalok bevonásával és együttműködésükkel igyekeznek a következő időszak szervezési hátterét biztosítani.

Puskás Attila két évtized múltán is hálás a jobbágytelki embereknek, akik befogadták a tábort, a magukénak érzik, segítik, támogatják a szervezőket, melléjük állnak a gondok idején, hiszen ezek a táborok  nem csak az ide érkező idegenekről, hanem a falubeliekről is szólnak, az ő kultúrájukról, hagyományaikról. Még a kezdetekkor egyszer egy görbe hátú öreg néni megállította őt az utcán, megcsókolta a kezét, és azt mondta: „Nem is tudja, fiatalember, hogy mit tesznek maguk ezel a faluval”. Sosem látta viszont azt a nénit, de ha csak erre gondol és ha csak ennyi lenne is az eredmény, úgy érzi, megérte dolgozniuk érte.