Jelmondat és társai

• 2011-07-12 14:10:45

• Joó Kristóf

Egyre gyakrabban lehet találkozni a kvázi-idézésnek ezzel a formájával, illetve a jelige szóval – indokolatlan helyen.

„A magyar történelem során sokszor megéltük az »oszd meg és uralkodj« jeligét, amely mindig kárunkat okozta” – olvastam egy megyei napilapunkban, s aztán nemsokára ezt is: „Vizsgáljuk meg ezt a kérdést a »több szem többet lát« jeligére.”

Egyre gyakrabban lehet találkozni a kvázi-idézésnek ezzel a formájával, illetve a jelige szóval – indokolatlan helyen. E fenti két mondatot is elrettentő példaként idéztem a jelige téves használatára, illetve jelentésének tisztázása végett. A szerzők a fentebbi esetekben nyilvánvalóan a jelmondat szavunk helyett vetették be a jeligét, holott a két szó között lényeges jelentésbeli különbség van.

A jelmondat valóban az a tömör, felszólító jellegű, „közmondási” sűrűségű idézet, amellyel valamilyen elvre vagy gyakorlatra irányítjuk a figyelmet. Klasszikus jelmondataink például a „Talpra, magyar!”, a „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”, a „Szeressük egymást, gyerekek!”, de talán még a hatvanas évek kupléslágeréből fakadt „Nemcsak a húszéveseké a világ” is.

Ettől jelentősen eltérőleg a személy leplezését, „kódolását” szolgálja a jelige. A jeligehasználatot leggyakrabban pályázatok esetében követelik meg. Ilyenkor ti. a pályázó nem nevét, hanem valamilyen szókódot ír a pályaműre, mely utóbbit aztán egy leragasztott borítékkal együtt küld el a pályáztatónak. E borítékban felfedi a kódot (vagyis dekódolja: azonosítja a jeligét valós személynevével). A jelige tehát egy időlegesen használt szerzői álnév, amelynek révén a pályázó és a pályáztató megkísérli kivédeni az olykor óhatatlanul fellépő szubjektivizmust és megelőzni a pályamű etikailag „tisztátalan” – merő ismeretségen alapuló – megítélését.

Harmadikként azért említsük meg a jelszót is, amely ugyancsak az azonosítás eszköze. Újabban – kivált az informatizálódás hullámával – efféle jelszót (angolul passwordot vagy helyesebben passwordöt) egyre gyakrabban kell használnunk; vannak, akik hovatovább képtelenek megjegyezni a sokféle internetes és egyéb szolgáltatás igénybe vétele során szükséges jelszavaikat. Klasszikus értelemben a jelszó a katonai őrködés során, illetve a küldöncök azonosítására alakult ki, amikor is a kapcsolatba kerülők azelőtt nem ismer(het)ték egymást, így valamilyen közös „tudás” alapján voltak kénytelenek megbízni egymásban. Ugyanazt szolgálta a jelszó, mint az eredeti értelemben vett szimbólum: az azonosító hitelesség elfogadtatását.

Ami pedig még a jelmondatot illeti: emlékezzünk csak (mérsékelt nosztalgiával) arra a kedves szavunkra, amelyet a hetvenes-nyolcvanas években olyannyira sikerült elsajátítanunk – a románból! Újságjaink is számtalanszor idézték a spontán lelkesedés felkiáltásait, midőn Ceauşescu elvtárs beszédeit hosszú, ütemes taps szakította meg és a tömeg ekként szólt keresetlenül: „Ceauşescu és a nép!”, „Ceauşescu – RKP!”, „Ceauşescu – béke!” Nos, ezeknek az ovációknak ideológiailag nevelő hatású társai voltak a lozinkák (íme: a jelmondat románul lozincă), amelyek bizony még ma is felbukkannak itt-ott, elhagyott üzemcsarnokok vedlett külső festése alatt felderengve, mint pl.: „Trăiască Partidul Comunist Român!”

Hozzá kell tennünk, hogy a lozinca sem „csak úgy” lett; forrása a német Losung, ami még magyarul is elő-előfordul, lózungnak írva – de szintén ’jelszó, jelmondat’ jelentéssel. Ezt szorítja ki látványos ütemben az angol szlogen: a márka, termék vagy vállalkozás szóbeli azonosítója, „amely egy reklámban használva a vállalkozás, a márka, a termék, vagy a promóció lényegére koncentrálva kíván erős visszaidézési hatást elérni. Eredeti jelentése szerint ’csatakiáltás’, a skót klánok csatába hívó szava volt” – olvashatjuk a szabadalom-vedjegy.hu oldalon.