Jelképek, képjelek

Művészeti esemény, amely vasárnap délben Marosvásárhelyen megtöltötte a galériaként is rendszeresen működő Bolyai téri unitárius tanácstermet.

Múlt szombati mellékletünkben már meghirdettük, most visszatérünk arra a művészeti eseményre, amely vasárnap délben Marosvásárhelyen annyira megtöltötte a galériaként is rendszeresen működő Bolyai téri unitárius tanácstermet, hogy lépésnyi szabad hely is alig akadt benne. Miholcsa József szobrászművész kiállítása vonzotta ennyire a művészetkedvelőket, harminchárom jelentés- és jelképgazdag, faragottdeszka-mű, az alkotó művészetének talán legnépszerűbb vonulata, amelynek korábbi darabjai is különleges érdeklődésnek örvendtek a közönség körében. A szobrász újabb válogatott munkáinak kiállítását házigazdaként Nagy László unitárius püspökhelyettes méltatta. Majd Miholcsa alkotóművészetét, mostani tárlata anyagát Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője ismertette hosszabb esszéjében, amelyből az alábbiakban részleteket közlünk olvasóinknak.

Aki végignézte már ezeket a munkákat – harminchárom faragott deszkát –, és elgondolkodott a sorjázó-sorakozó, egymásba növő, egymást erősítő jelképek, képjelek, jelek, jelsorok jelentésén és gyökerén, annak valószínűleg két dolog jutott eszébe. Magyar és szinkretizmus.

Hiszen a népművészet, a mondák, a gyökérkeresés számos és számtalan támasztéka, a történelmi, művelődéstörténeti és hitbeli utalások félreérthetetlenül mutatják, hogy magyar művészettel, magyar törekvéssel állunk itt szembe. A művész azt mutatja, hogy ez a világ magyar.

De hát lehet ennyire sokféle a magyar? Ráadásul az immár szublimálódott, az évszázadok, pontosítva évezredek viharain csiszolt magyar? Vagyis a lényeg lényege, a világ világa?

Hiszen találunk itt székely kopjafát, sumer oroszlánt, ugor táltost, kun babát, piros-fehér-zöld magyar huszárt, sárkánytollat és keresztet, de abból is többfélét, protestánsat és örmény katolikust is, a Szent Koronát, de sámánkoronát is, ívesen, kecsesen faragott figurát és a deszka természetes göcsének jelentést adó egyszerű vésőnyomot.

Az eszmetörténeti jelek sokasága mellett a művészi megoldások sokasága is zavarba ejthet, hiszen a sík meghatározó – kétdimenziós – világa valójában csak a művész alkalmazkodása a konvenciókhoz. Térben és időben messze elrugaszkodó alkotásokat mutat nekünk be, hiszen a felületek áttörésével a tér belemerül a síkba. A domború és homorú felületek, a különböző mélységek ugyanúgy jelzésértékűek, mint maguk a jelképek, a különböző jelek viszonyát szabályozzák egymáshoz, azt a rendet, vagy a folyamatot, amelyet Miholcsa József felfedez, illetve megteremt.

A szinkretizmusra utaltam az imént, hiszen a kiállítás műtárgyai több különböző eszmerendszer párhuzamos, szimultán létére mutatnak. Elsődleges szinkretizmusnak az őstársadalmakra jellemző sajátosságot: a társadalmi tudatformák, pl. a mágia és a művészet szoros együtt- és egymásban létét tekintik, amely erősen kötődik a mindennapi gyakorlathoz.

Számunkra azért is fontos most a szinkretizmusra utalnunk, mert Miholcsa József munkái a magyar műveltség alapjeleit mutatják meg, viszont ez a gazdagság olykor ütközik azzal a tudással, amelyre éppen ezeknek a műveknek az értékelésekor támaszkodhatunk. Kiegészíti, mondhatja jóhiszeműen bárki, de hát hogy egészíti ki egymást Tengrit és Ukko, meg a Bódoganya? És Boldog Özséb?

Valójában éppen így, ugyanis a magyarság kultúrájában a magyarság körében élő és ható művelődési eszmerendszerek mindig is gazdag, sokoldalú, sokágú világot mutattak. Erdélyi Zsuzsanna csodálatos gyűjteménye – Hegyet hágék, lőtöt lépék – ugyanúgy megcáfolhatatlan adatokat mutat föl, miként László Gyula történész felismerése is a honfoglaló, betelepülő magyarságról.

Miholcsa József kiállítása azt mutatja, hogy mindezek a tények, amelyek látszólag kizárják egymást, valójában egy időben, egymás mellett, ugyanabban a térben is léteztek, léteznek, együtt hatnak.

Ebben a teremben a művek anyaga egységes. Fa, pontosabban deszka.

Megmunkálási módjuk a faragás mellett a színezés is, de megtaláljuk azt a megoldást is, amikor a művész a nyersanyag adottságaihoz csak kiegészítésképpen adja hozzá a magáét, ilyenkor már inkább faragott képekről beszélhetünk. Ugyanezeket az alkotásokat talán tussal vagy ecsettel is létrehozhatta volna, mert a Holdtölte vagy A Látnok grafikája az igazán fontos, fontosabb, mint az anyag, amelyből az alkotást létrehozta. De éppen az a harmónia, amely a művész és a természet vonalai, illetve anyaga között kialakult, akkora újdonságot is kölcsönöz az alkotásnak, hogy előbb csak a természet, a látvány nagyszerűsége előtt hajolunk meg, később eszmélünk rá, hogy a művész szándéka vezet bennünket.

Gáspár Sándor

*Részletek a 2012. március 4-én lezajlott tárlatnyitón elhangzott esszéből