Az idő váratlan és aljas hidegre fordulása – ebből is látszik, hogy igaz az a mondás – „jobb sohasem jő” – bekényszerített a játszótérről.
Az idő váratlan és aljas hidegre fordulása – ebből is látszik, hogy igaz az a mondás – „jobb sohasem jő” – bekényszerített a játszótérről. Mármint engem és a felügyelő nagyszülőket, ráérő szülőket, nevelőnőket, pesztrákat, pardon, bébisistergőket. A gyerekek bármi áron még maradnának, de a fázós és előrelátó felnőttek beterelik őket a jó meleg leckecsináló kuckóba.
Ebből kifolyólag most elegendő idő marad arra nézvést, hogy mi volt az idősebb korosztály esetében a játszóterek helyzete. Egykoron nem voltak kifejezett játszóterek a mi kisvárosainkban. Hallottunk efféle létesítményekről, ha valaki Bukarestből vagy a távoli és vadregényes Budapestről felkeresett bennünket, és mesélt ott szenvedő gyermekeiről. Számunkra játszótér volt az egész város, minden utca, tér és park. Hiszen hatvan-hetven évvel ezelőtt elenyésző volt a gépkocsi és a motorizált forgalom az erdélyi kisvárosokban. Mi volt? Hát volt Huszár bácsi sárga taxija (sejtem, ő valami arisztokrataféleség lehetett, aki becsületes sofőrmunkával kereste meg a szappanos barna kenyérre valót). Meg volt a Schwartz Bandi bácsi oldalkocsis Zündappja, meg a H. Lipi „nanója”, ami egy háború előtti zsugorított Fiat-féleség lehetett. Ja, és püffögtek a gázas buszok, meg a benzinhajtású „Ezüstmadár”, néhány korgó gyomrú Zisz és Csepel teherautó, gyorsan száguldozó dzsipek A jelzéssel, biciklik, targoncák, lomha mozgású fagylaltoskerékpár, szekerek, egyik bakján Rigmányi bácsival, az egyetem kocsisával és… és itt elakad a felsorolás, hiszen fatönkön álldogáltak az egyetem udvarán a háborúból itt feledett Dodge-ok és Lincolnok és Fordok, amelyekbe csodás volt beülni, mert Pozsonyi Ferike bácsi megengedte nekünk, akik pont olyan maszatosak, sáros térdű mackóruhásak voltunk (bár mi a professzori házból jöttünk), mint az altisztek, laboránsok és kisegítőszemélyzet jóravaló gyermekei.
Volt egy játszótérnek látszó berendezmény a Lázár Ödön-parkban, amely az államosított Ferenc-rendi zárda kertjéből alakíttatott ki, és kapta egy Moszkvában elhunyt kommunista újságíróról nevét, abban volt hinta, mászóka és volt talán csúszda is, meg amott volt berendezve a gyermekkönyvtár is, a szomszédban viszont a felnőttek egyik kedvenc zöldvendéglős játszótere zsongott éjjel-nappal, a Hargita vendéglő. Számos efféle játszótér volt, amit a különböző honi helységek és üdülőtelepek vagy folyók után neveztek át (korábban kapitalista korcsmárosok névvel és arcátlanul mérték itt a dolgozók butítására a pálinkát, a felvizezett sört és fröccsöt), mint például Olt, Bucsecs, Nyárád, Szováta, Tusnád, Csukás, és amit akkortájt 1952 körül a dolgozók felfrissítésére, relaxációs gyakorlat végzésére működtettek szocialista tudatú italbolti dolgozók és dolgozónők, és ahun még vasárnap este is lehetett dohányárut igényelni, midőn a trafikok és dohánytőzsdék bé voltak riglizve a törvényes munkaszünet okán.
Az onnan kitámolygó elernyedt és módosított tudatú dolgozó egyének tréfás kedvükben voltak, mondásaikat szájról szájra adta a városi folklórközvetítő, mint például a jó Somodi bádogosét a Kis közből, aki a hegyen fölfelé egyre csak azt hajtogatta, hogy nem bírja. A tőle együttérzően érdeklődő rendőri közegnek azt felelte, nem a kaptatót, a rendszert nem bírja.
A rendszert valóban sokan nem bírták. Azok számára olykor nyitva hagyták a kaput, ilyenkor kiáramlott egy sor elégedetlen, volt kizsákmányoló vagy volt jómódú, esetleg értelmiségivé felfokozott vállalkozó. Évkezdéskor az osztályban feltűntek új arcok, másokról viszont csak suttogtuk, hogy kivándoroltak, elmentek. Itthagyták a „napfényes földet” Horváth Imre kifejezése szerint.
Egyébként télen a hegyoldalak, meredek utcák, lejtős városrészek korcsolya-, bob- (tobogán-) és ródlipályává változtak, például a könyékünkön a Székely Kioszktól (akkor már egyetemi óvoda) a (régi) szerpentin legaljáig, a Fürst-telepi iskoláig le lehetett egyhuzamban siklani. Vagy ellenkező irányban a lóversenypályáig, ott, ahol ma kórok háza magaslik, és a Sürgősségi fog még inkább ágaskodni. (Az utcai szánkóversenyek ellen már 1876-ban is tiltakoztak a szőrösszívű városatyák, a forgalom akadályoztatására hivatkozva…!)