Jó volna a felhőkre szöknöm…
Petőfi mindig eszembe van, mikor odakinn Magyarországban a kerítetlen földön szétnézek. Tavaszon mikor gólyát látok, mindig eszembe jut.
Petőfi a földet az éggel összetűzte, mint a pusztai kútostor.
Petőfi harmatos piros rózsa hajnalban.
Petőfi mindig eszembe van, mikor odakinn Magyarországban a kerítetlen földön szétnézek. Tavaszon mikor gólyát látok, mindig eszembe jut. Ha látom a vásárban a csacsit meg a juhászt, elnyilall a Neve eszméltemen. Ha a Szabadság szavát olvasom, a szó fölött röppen Petőfi neve.
A szántó béres fiú éneke, az eke alatt hasadó föld csodálatos moraja, a szántás felett a láthatatlan pacsirta: Petőfi.
Petőfi a szél, az ember dalával tova zeng, túl a halálokon. Petőfi homloka az ég, Petőfi szeme az óceán, Petőfi szája a vulkán.
Petőfi nemcsak Ő Maga, Petőfi a földön termő ember zsenije. Az ifjú örökkévalóság, az örökkévaló ifjúság, az élet édes boldogsága, az összevérezett rajongás, a szeretetre méltó szeretet, a minden szívből sütött tükrös óriás szív, a számtalan végtelen ember: Petőfi.
Jó volna most a felhőkre szöknöm, onnét a magasból aztán egész emberséggel szólhatnék. * Szép Ernő: Petőfi. Nyugat, 1923. 1. szám
