Itthon vagyok!

Ünnepnapjainkon, mikor sokan vagyunk, egymásba kapaszkodva, egymást bátorítva kimondjuk még, hogy: itthon vagyunk. Nem mintha ezt nem tudnánk kimondatlanul is, de mert itt is, túl is ezt halljuk, egyre gyakrabban, egyre hangosabban, hogy: „itthon vagyunk!”. A modellt próbáljuk leutánozni válaszképp, mindannyiszor. Csak mi egyre erőtlenebbül, egyre halkabban. Akárcsak a visszhang, mely megszűnni nem akarva, egyre csak ismétli önmagát, hét határon át. Míg csak el nem csendesül. Míg csak azt nem mondják, és megmondják, hogy csendesüljön már. A megmondók, a kimondók vagy csak az odamondók. Hisz ők mindent jobban tudnak. 

Bábeli zűrzavar, mindenki mondja a magáét, de senki sem hallgatja meg a mellette lévőt. Ezért én egyre magasabbra emelem magam körül a falakat, hogy ne halljam sem itt, sem ott acsarkodásukat. Ezek itthon, amazok meg otthon, mindenki itthon meg otthon van. Énnekem nincs beleszólásom sem itthon, sem otthon, énnekem nincs keresnivalóm sem itthon, sem otthon. Emezek gyökerestül akarnak kitépni a múltból, amazok ágaimat akarják lenyesni a jövőről. De bele sem gondolnak, én mit éltem át az idők folyamán itthon, míg ők mindig csak otthon voltak. 

Nem akarok híd lenni. Aki csak arra jó, hogy áthaladjanak rajta, egyik partról a másikra. Meg hogy közben dicsérjék: – milyen erős, milyen jó, megbír minket! Aztán a túlsó partra érve vissza se néznek rám. Mert, bár lábaimat jól megvetettem, nem is emlékszem, hány éve annak már, de a derekam lassan behajlik és lehajlik, már nem bírom a túl nagy súlyokat, sem a dübörgést, sem a rivalgást. Nincs már erőm csak tartani, csak tartani, csak a végtelenségig mindig csak kitartani. Csendet akarok. Mindkét oldalról.

Úgyis tudom, hogy szavazni fogok. Azt is tudom, hogy kire. Arra, aki észrevett, hogy én is létezem. Arra, aki nekem ígért valamit, és aki be is tartotta a nekem adott szavát. Mert szeretem a szavatartó embereket, mert én is az vagyok. Hasonlítunk egymásra. Leszegem a fejem, konok vagyok. Megfizettem szavazatom árát. Jobban, mint odaát gondolják néhányan. Igaz, nem adóforint formájában, de megaláztatásaim, gyomorrándulásaim, hűségem, kitartásom árán. Ezt nem lehet forintosítani, de ők ezt nem tudják felfogni. Képtelenek, hisz nem voltak és nincsenek az én helyzetemben.

Rikácsolhat nekem bárki bármit, én akkor is „itthon vagyok”, és ha netán kedvem szottyan odaátra menni, akkor ott otthon vagyok! Szavazni meg itthonról fogok, odaátra. Nem tetszik? Cseréljünk helyet!

Fogarasiné Bereczki Irma, Marosvásárhely