Itt állok, másként nem tehetek!

(Illyés Kinga emlékére)

Húsz éve, 2004. július 28-án, mindössze 63 évesen távozott közülünk Illyés Kinga színésznő, városunk díszpolgára. „Szép dikciója, árnyalt és kifejező beszéde pályája kezdetétől sejtette, hogy a szavalás, a pódiumműfaj, az előadóművészet jelentős részt kér életművében” – olvashatjuk róla az összegzést a világhálón. A múlt századi hetvenes-nyolcvanas évek elnyomó romániai viszonyai közepette önálló műsorokat vitt színpadra, és – a szekuritáté célkeresztjében szerepelve – turnézott számos európai és tengerentúli országban. Az akkori gyermekek (és felnőttek) számára ő volt a kis herceg megtestesítője, de nevezeteset alakított Oriana Fallaci A nő, aki virágot akart szakítani című művében és még számos önálló fellépése során. 

A nyolcvanas évek második feléből, az „aranykorszakból” személyes élményemet szeretném feleleveníteni. A diktatúra legsötétebb éveiben jött létre, és három éven át a tanítási időszakban kéthetente tartotta találkozóit Marosvásárhelyen az orvostanhallgatók Communitas köre, vagy ahogyan akkoriban hivatalosan le lehetett írni: a Tîrgu Mureş-i Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet Communitas köre (a nevét nem védettük, nem védethettük le – ma közismert alapítvány a Communitas). Az egykori irodalmi jellegű önképzőkör, a Communitas kör megalakulásának a körülményeit az általam gondosan vezetett emlékfüzet rögzítette: „1986. november 6-án a Gînduri Studenţeşti diákfolyóirat gyűlésén megszületett a javaslat: létesítsünk irodalmi jellegű önképzőkört, melynek célja és feltétlen haszna az egyetemisták általános műveltségi színvonalának az emelése.” A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem során bizonyára besárgult volna a szekustiszt, ha valaha is kézbe veszi a kör emlékfüzetét. És végiglapozása közben egyre növekvő düh lett volna úrrá rajta, mert minden meghívottunk előadáscímét zölddel, annak időpontját pirossal, tartalmát pedig kékkel vezettem be nem minden esetben „ártatlan” fényképek témához választott társaságában.

Íme az 1988. január 18-i bejegyzésem: „Dsida Jenő halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztünk. Marosi Ildikó írónő, nyugdíjas szerkesztő szemelvényeket olvasott fel Dsida publicisztikai munkáiból, és néhány hangulat erejéig rávilágított a költő személyiségére. Illyés Kinga, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésznőjének meglepetése következett ezután: szavalata valódi művészi élményt nyújtott a lelkes és szép számban összegyűlt hallgatóság számára.” Az emlékkönybe a meghívottak is beírtak, így hát megoszthatom Illyés Kinga sorait is: „A tóparti könyörgés és Fázol c. Dsida verseket az 1988 januári köri találkozóra készítettem, s mivel azt hiszem, legkedvesebb verseim közé tartoznak majd, szívesen emlékszem a »premierre«. Sok jó ötletet és lelkesedést kívánok további munkájukhoz!”

A jókívánság visszamenőleg is jól fogott, hiszen harmadéves koromban, 1985-ben hivatalosan a Gînduri Studenţeşti diáklap szerkesztője és fotósa lettem. Amúgy megvallom, hogy a szerkesztőségi tagok közül egyeseket nem is ismertem, szerkesztőségi gyűlésre nem emlékszem, a magyar nyelvű anyagokat csak leadtuk a szerkesztőségben, és sorsukra vártunk. A cenzúra természetesen működött, de mint bármely emberi tevékenység – korántsem tökéletesen. Így történt meg az, hogy az Illyés Kingával készült interjúm megjelentetését letiltották, mivel időközben a színésznő Hantafű című darabját néhány előadás után bemutathatatlannak minősítették. Úgy tűnt, hogy még a színpadon életre keltett bohóc gondolatai is veszélyt hordoznak az akkoriban megdönthetetlennek tűnő rendszer számára. 

Ekkor az interjúban elhangzó gondolatokat összevágtam, a kérdéseket kihagytam, az írásnak Monológ címet adtam, és az azonosítás kedvéért a szöveg közé betettem A kis herceg fényképét (a művésznő azelőtt nagy sikerrel játszotta Saint-Exupéry művét – a szerk. megj.). Az immár álcázott interjú a következő lapszámban (Gînduri Studenţeşti, 1985., 3. szám) megjelent, eredeti üzeneteit megtartva, olyan szövegrészekkel, hogy „Odakinn csend és sötétség honol, idebenn erős fények lázonganak.” „Máskülönben minden színész megcsinálhatná a maga bohócát.” „Az én kicsi balekom rettentően szerencsétlen. Dührohamot kap, mert átejtik. Teljesen elgyávul, nincs véleménye – egy csomó negatívumot hordoz. Aztán az úszóleckénél ráébred arra, hogy ezen túl egyenes gerinccel kell élnie. Csakis így találhat önmagára.” „Ma este nem lesz előadásom. Milyen furcsa!” „Itt állok hát, másként nem tehetek!” 

Sajátos erdélyi magyar sors. Ezt vállaltuk fel Dávidokként a hatalmas Góliát ellen. Illyés Kinga is, én is. Más-más utakat járva, amelyek helyenként keresztezték egymást.