Szokatlan cím, rendhagyó kiállítás. Az előbbi egy verseskönyv sajátja, az utóbbi Márton Ildikó fotográfiáit állítja közönség elé a marosvásárhelyi Bernády Ház emeleti galériájában. A kötet a budapesti Corvina kiadó lelki elmélyülésre ösztönző, szép kiadványa, 2016-ban jelent meg Király Levente igényes szerkesztésében, gondozásában. A képeket is ő kérte, válogatta a műemlékvédőként is jeleskedő csíkszeredai-székelyudvarhelyi fotóművésztől. Az együttműködésből egy tetszetős, elegáns album született, illetve ez a néhány helyen már bemutatott és méltán dicsért tárlat, amely a hitvalló versek és a hozzájuk illesztett felvételek révén felerősíti a líra nyújtotta élményt, feldúsítja a hangulati töltetet. Tájainkon a könyvet nem sokan ismerhették, Márton Ildikó fotóit több rendezvényen láthatták, Marosvásárhelyen is szerepeltek már munkái. Most így együtt, kiállítási méretekre felnagyítva a falakon, még hatásosabban vonhatják bűvkörükbe a nézőket, olvasókat, mint ha egy-egy oldalnál hosszasabban elidőzve lapozgatnák a kötetet. Időre, elmélyülésre itt is szükség van, nem lehet átrohanni a tárlaton. A fotók önmagukért beszélnek, de úgy nyernek igazán értelmet, és szólaltatják meg az esetleges rejtett többletüzenetet, ha a verset is hozzáolvassuk. Persze fordítva is igaz, a költemény is gazdagodhat új olvasattal, ha hagyjuk, hogy előbb a látvány ragadjon meg, és indítsa el fantáziánkat.
33 magyar vers Istenről, hitről, az Ómagyar Mária-siralomtól Pilinszky Jánosig – pontosít az album alcíme. Ismert, közkedvelt költők és elfeledettek, kevésbé közismertek egyaránt vannak a versgyűjteményben. A címadó költemény a Tóth Árpádé. Hozzá hasonlóan sokat mond az olvasóknak Janus Pannonius, Balassi Bálint, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi, Vajda János, Ady Endre, József Attila, Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits, Szabó Lőrinc, Radnóti és későbbi társaik neve. A közel félezer évet átölelő istenes versekből a ritkábban közöltekkel találkozhatunk itt. És olyan szerzőkkel, akikről aránylag ritkán van szó a köztudatban. Csanádi Albert, Bornemisza Péter, Rimay János, Nyéki Vörös Mátyás, Gulyás Pál például. Egyeseknek meglepő lehet az is, hogy Füst Milán és Kassák Lajos is bekerült ebbe a válogatásba. Nemigen szokták az ő verseiket ilyen összefüggésbe hozni.
Néhány erdélyi költő is bekerült a kötetbe. Bencédi Székely István például, aki protestáns lelkész, iskolamester, zsoltárfordító, énekszerző volt, 1558-tól Göncön Károlyi Gáspár lelkésztársa, később Károlyi a veje lett. 1538-ban ő szerkesztette meg az első magyar nyelvű kalendáriumot. Nála ismertebb Petrőczy Kata Szidónia, a magyar barokk első költőnője, a buzgó protestáns főúri sarj, aki élete egy meghatározó részét a magyarózdi kastélyban töltötte. Nem hiányzik a névsorból Reményik Sándor és Dsida Jenő sem. A vallást, az egyházi hovatartozást azért is említettük, hogy hangsúlyozzuk a kötet ökumenikus jellegét. Ez a képekből is kiviláglik.
Nem egy bizonyos felekezeti sajátosság vagy jelképrendszer rajzolódik ki a fotókból, noha a templomok, hitvalló hajlékok, keresztek, egyéb vallási szimbólumok elég sűrűn szolgálnak ihlető forrásként a fotósnak. Számára a hitsugalló látvány, az ilyen szellemű látványteremtés a fontos. Meglát mindent, legyen az kerek egész, vagy szinte észrevehetetlennek tűnő kis részlet, ami fölött általában átsiklik a szem, de úgy érzi, van benne valami transzcendens, valami égi, földöntúli, isteni, és azt igyekszik minél érzékelhetőbben láttatni. Fekete-fehérben, fény és árnyék, olykor egymással ütköztetett, máskor egymásba simuló együttesében. Érdekes, hogy az albumban közölt, erőteljes grafikai hangsúlyokat felmutató, kontrasztosabb képekkel szemben a kiállításon néhol szépiaszerű árnyalatok adnak újabb hangulati többletet a képanyagnak. Felmerülhet a szemlélőben: vajon a versek nélkül mennyire változna meg a kiállítás üzenete? Bizonyára a költői emelkedettség csökkenne, egyik-másik felvétel nem ugyanazt a gondolatot indítaná el a nézőben, mint így, a versek társaságában, de a fotók akkor is megérdemelnék a figyelmet. Ebben a párosításban viszont mást mond, mást üzen, mást súg a táj, a templombelső, a rom, a falukép, a föld, az ég, az ember, az élethelyzet, a szobortorzó, a zsoltároskönyv.
Márton Ildikó a műemlékvédelem, a műépítészet, az épített örökség elkötelezett híve, szakembere. Munkájánál fogva is sokat utazik. Erdély, Székelyföld alapos ismerője, otthonos számára a táj, a természet, a falu, mindazzal találkozik, ami a népélet tartozéka. A szociális kérdésekkel is tisztában van. Fotós alkotótáborok törzstagjaként is sokfelé megfordul, a fotóművészet időszerű tendenciái is hatnak rá. Képei megvalósításában mindez szerepet is kap, látásmódját viszont lelki érzékenysége, képalkotó tudatossága, szakralitás iránti fogékonysága, szellemi frissessége teszi egyénivé. A könyvszerkesztő által felkínált témát talán színes változatban is meg lehetett volna közelíteni. Márton Ildikó azonban úgy találta, hogy minél egyszerűbben, a színek kínálta esetleges csábításnak, túldíszítésnek ellenállva, a fekete és fehér tónusait kamatoztatva lehet igazán sugallni e sajátos líra sejtelmes belső világát. Így egészíti ki szervesen egymást, és válik harmonikussá szöveg és kép, vers és fotó, teljesedik egységessé a könyv és a kiállítás anyaga.
Templomtető sötétlik a fedőlapon. Árnyékos háromszögét ókori piramissá varázsolja az ellenfény. Időtlenséget, égi titkokat sejtet a torony mögül szembecsillámló napsugár. A fotós nem hagyja elbizonytalanítani magát. Érteni véli az üzenetet, nem fél ráállítani a kamerát, továbbítani az önmagában talán még meg sem fogalmazott sejtéseket. Bízik benne, hogy nézői hajlandók továbbgondolni a képi formát öltött sugallatot. A tárlaton itt is, ott is hosszasan marasztalnak hasonló vizuális telitalálatok.
