Hétköznapi történet
Merre található az elefánt és a zsiráf? Hát a szervál? Születtek-e kölykök mostanában? Erika 34 éve válaszol ilyen és hasonló kérdésekre, közben belépőjegyet ad, leszámolja a visszajárót, és kellemes időtöltést kíván. A marosvásárhelyi állatkert nyugalmat árasztó, mosolygós pénztárosa megszámlálhatatlan órát töltött már a somostetői fák szomszédságában, a nagy bagolyszemes bejárat melletti kis helyiségben. Szeretettel teszi a dolgát, és úgy érzi, nincs ebben semmi rendkívüli. Pedig a város hétvégi arcát – a közelmúltbelit és a mostanit – nála jobban aligha ismeri valaki.
– Székelyhodosi születésű vagyok, a középiskolát Marosvásárhelyen, a mezőgazdasági líceum állattenyésztési szakán végeztem – kezdte történetét az ötvenes éveiben járó nő. – Az iskola után gondozónak jelentkeztem az állatkertbe, de akkor nem volt üres hely. Egy év múlva telefonon hívott a néhai Bereczki doktor, az intézmény igazgatója, és azt mondta, a pénztárban lenne egy állás számomra. 1986-tól vagyok itt.
– Mennyire volt nehéz megszokni az új élethelyzetet?
– Mindent meg kellett tanulnom, egyebek mellett azt, hogy alkalmazkodjam az embe-rekhez. A látogatók kiszolgálása nemcsak abból áll, hogy átadjuk a belépőt, és átvesszük a pénzt, ha ezer kérdésük van, azokra mind kell tudni válaszolni. Akkoriban a pénztáros raktárosi feladatokat is ellátott. A nyolcvanas években nem jött szinte naponta új élelmiszer az állatoknak, mint most. Betakarításkor egyszerre hozták meg a krumplit, almát, céklát, és az elkövetkező időben abból kellett gazdálkodni. A két pénztáros a zöldség, gyümölcs válogatásában is részt vett. Ha szükség volt rá, a lapitakarítást és hasonló munkákat is elvégeztünk. Ez most már nem tartozik a megbízatásaink közé.
– Milyen volt az állatkert látogatottsága a nyolcvanas években?
– Hétköznap sokkal kevesebben jöttek, vasárnap, az egyetlen szabadnapon azonban hatalmas volt a tömeg. Ugyanígy ünnepnapokon, különösképpen május 1-jén és augusztus 23-án. Olyankor innen, a pénztárból nem is lehetett látni a sor végét. Abban az időben ritkán utaztak külföldre az emberek, így a nyári szabadságolás programjába is gyakran beiktattak egy-egy állatkerti délutánt. Szeptemberben pedig rendszerint osztálykirándulással kezdték a gyermekek az iskolát, október közepéig özönlöttek a Somostetőre az osztályok.
– Mi volt akkoriban a vadaspark legnagyobb látványossága?
– A trópusi pavilon 1983-ban épült, a nyolcvanas évek végén még újdonságnak számított. A ’90-es években aztán megépült a majomház, akkor főként az érdekelte az idelátogatókat.
– Változott-e a látogatottság a rendszerváltás után?
– A tévécsatornák megjelenésével és a szappanoperák beindulásával módosult a családok vasárnapi programja. Az Isaura műsoridejében érzékelhetően kevesebben jöttek a Somostetőre. Ugyanakkor megnyíltak az országhatárok, sokan a külföldi üdülést részesítették előnyben. De mindezek mellett is bőven volt látogatónk. A nagy modernizálások 2007-ben kezdődtek az állatkertben, számos új pavilon, kifutó épült, 2012-ben pedig megérkezett Tánya, az elefánt. A létesítmény népszerűségét ez természetesen növelte. Egyre több külföldi turista is érkezett hozzánk, a mai napig sok a látogatónk a határon túlról. Idén magyarországiakat és egy szlovákiai családot is kiszolgáltam. Angolul beszéltek, de kicsit tudtak magyarul is.
– Vannak-e gyakran visszatérő látogatók?
– A marosvásárhelyi családok közül többen vesznek bérletet, ők természetesen gyakran jönnek. Vannak, akik hetente szétnéznek az állatkertben. De más megyékből is érkeznek óvodai, iskolai csoportok, főleg az Iskola másként héten. Emellett sok olyan látogatónk is van, aki valamelyik vásárhelyi klinikára jön vizsgálatra, és amíg az eredményre vár, felsétál ide. Az emberek vágynak a szabadba, ezt az intézményünk látogatottsága is tükrözi. A téli időszakban persze kevesebben jönnek, de például február 15-én, szombaton 273 jegyet adtam el. Nyári vasárnapokon 3500–4000–4500-as a létszám, és minden évben van egy olyan nap, amikor elérjük az 5000-es látogatottsági számot.
– Találkozott-e a közel három és fél évtized alatt különlegesebb figurákkal?
– Nemrég járt nálunk egy idősebb úr. Távozóban megállt a jegypénztár előtt, és azt kérdezte: véleményt lehet mondani? Utána meg csak annyit tett hozzá: le az összes kalapokkal! Az ilyen emlékeket szívesen őrizgetem.
– Ön szokott-e munkaidőn kívül sétálgatni odabent?
– Tulajdonképpen ez is a munkámhoz tartozik, hiszen naprakésznek kell lennem az újdonságokkal, hogy megválaszolhassam a látogatók kérdéseit.
Beszélgetésünk órájában egy egyetemistacsoport és négy-öt család is jegyet váltott.
– Megnézzük az állatokat! – ujjongott fel egy vékony hang, miközben a családfő fizetett. A hang gazdája nem érte fel a pénztárablakot, így ülőhelyzetben nem láthattam, Erika viszont küldött neki egy mosolyt. Távozás előtt arról faggattam a pénztárost, van-e kedvence a vadaspark lakói között.
– Az alpaka – derült fel újra az arca. Majd elárulta, az oroszlánkölykök is a szívéhez nőttek, amelyeket jó pár évvel ezelőtt simogatott.
