Hétköznapi történet
A nőnapi nyüzsgést Ingrid mindig nehezen viselte. Ingerelte a virágcsokrokkal „felfegyverkezett”, kiöltözött ajándékozók, a kávézókat, vendéglőket ellepő, hangosan kacarászó ünnepeltek látványa. Ha tehette, a munkahelyi buliból is kimentette magát. Legszívesebben ki sem mozdult volna ilyenkor otthonról, csak „bekuckózta” volna magát az ágyba, hogy megnézzen pár akciófilmet a lánya laptopján. A miértekről nem szívesen beszélt. Pár hónappal ezelőtt, egy közös sörözés alkalmával mégis előkerült a téma. Később mintha megbánta volna, hogy beengedett életének ebbe a titkos szobájába, de végül beleegyezett, hogy, ha majd időszerű lesz, másokkal is megosszam történetét.
– Nehezen jöttem a világra, anyámat az utolsó percben „császárolták”, majdnem ott maradt a műtőasztalon. Azt hiszem, soha nem tudta nekem megbocsátani, hogy az érkezésemmel veszélybe sodortam az életét. Ahányszor csak alkalma adódott, mindig értésemre adta, hogy fiúgyermekre vágyott, nem pedig egy „pisis” leánykára. Édesapámmal egészen más volt a kapcsolatom, ő rajongva szeretett. A nevemet is tőle kaptam, hiszen a születésem után ő ment el bejelenteni. Anyám legtöbbször Ignácnak szólított, de sosem viccesen, becézőleg, inkább csúfondárosan. Kiskoromban a hajamat rövidre vágatta. Volt egy gyermekfodrászat a Kossuth utcában, oda cipelt el kéthavonta. Valami játékzebrára kellett felülnöm, és amíg a frizurám készült, a fodrásznő kétpercenként rám szólt, hogy húzzam ki magam. Utáltam az egész felhajtást a mosástól az utolsó igazításokig, de utána kivételesen cukrászdába mentünk, és ezért megérte elviselni. Nem annyira a sütemény vagy az üdítő miatt vártam ezeket az alkalmakat, hanem azért, mert anyámmal lehettem. Bármilyen furcsán hangzik, gyermekkorom nagy ambíciója az volt, hogy megkedveltessem magam vele.
– Sikerült? – törtem meg a hirtelen beálló csendet.
– Nem mondanám. Sőt – villant át egy keserű, ironikus mosoly beszélgetőtársam arcán. – Harmadikos voltam, amikor elkövettem azt a „bűnt”, amiért anyám hosszú éveken át haragudott rám. Március elején fényképész jött az osztályba, hogy megörökítse az ünneplőbe öltözött gyermekeket. A fotóink egy virágos üdvözlőlapra kerültek fel, amelyre gyöngybetűkkel írtuk az anyáknak szóló nőnapi jókívánságokat. Minden köszöntő úgy végződött, hogy „szerető leányod” vagy „fiad”, majd a tanuló neve. Én legszívesebben Ingrid helyett Ignácot írtam volna, de tudtam, hogy nem lehet, mert a szigorú tanítónőnk nem értékelné a helyzetet. De a gondolat, hogy szokásomtól eltérően valami szabálytalanságot elkövessek, már ott mocorgott bennem. A fotós üdvözlet mellé kézimunkával is meg kellett lepnünk az édesanyákat, egy textíliából készült virágmontázs volt az ajándék. Az ilyesmiben sosem jeleskedtem, így elhatároztam, hogy az alkotásomat elcserélem az első tanulóéval, aki csodálatos kollázst készített. Mivel azon a héten én voltam a szolgálatos, és a kicsengetések után bent kellett maradnom az osztályteremben, a legutolsó szünetben könnyűszerrel be tudtam nyúlni az éltanuló táskájába, hogy elvegyem az ajándékát, és a helyébe a magamét csempésszem be. Nem tudom, hogy gondoltam, hogy nem derül ki a turpisság, mindenesetre még aznap délután nagy ramazuri lett belőle. Anyám két hétig egy szót sem szólt hozzám, a magaviseleti jegyemet pedig lehúzták kilencesre. A „megkárosított” osztálytárs, akivel addig elég jóban voltunk, sokáig neheztelt rám, de azt jogosnak éreztem, nem bántott annyira, mint anyám haragja.
– Később sem változott a kapcsolatotok?
– A lányom születése után éreztem először, hogy anyám végre megenyhült. Érdekes módon az unokáját első perctől imádja, mindenben támogatja. Mintha be akarná pótolni a velem elmulasztott érzéseket, élményeket. Amikor a férjemmel különváltak az útjaink, még kicsi volt a gyerek, és amíg a válóper és az osztozkodás zajlott, anyám magához vette. Sokszor úgy érzem, jobban ragaszkodik hozzá a lányom, mint hozzám. De biztos, hogy ennek is megvan az oka. Talán nem tudtam annyi melegséget, szeretetet adni neki, amennyire szüksége lett volna.
– Volt olyan március 8-a az életedben, amire szívesen emlékszel?
– Egy mindenképpen. Akkoriban még csak jártunk a volt férjemmel, és éppen nőnap előtt csúnyán összevesztünk. Március 8-án mégis megjelent az ajtóban, és elhívott a kávézóba. Miután nagy nehezen találtunk egy üres asztalt, rendelni ment a pulthoz, egy óvatlan pillanatban azonban eltűnt a helyiségből. Azt hittem, lelépett, és ezzel a megalázó gesztussal érzékelteti, hogy mindennek vége közöttünk. Már éppen távozni akartam, amikor feltűnt egy hatalmas rózsacsokorral. Tudom, giccses helyzet, nekem mégis sokat jelentett. Azt hiszem, édesapámat leszámítva akkor az egyszer éreztem úgy, hogy igazán fontos vagyok valakinek.
