Illyésmező – a tanyától a faluig

Illyésmező a Görgényi-havasok délnyugati oldalának alsó felében található hegyvidéki település. Közigazgatásilag Szováta városhoz tartozik, mintegy 450 személy lakja.

Illyésmező a Görgényi-havasok délnyugati oldalának alsó felében található hegyvidéki település. Közigazgatásilag Szováta városhoz tartozik, mintegy 450 személy lakja. A tanya a marosszéki 127 falu közös tulajdonában lévő nagy kiterjedésű ún. „Székhavas” délkeleti részén keletkezett, és lakói még a 20. század elején is bért fizettek a használt területért. A hajdani Marosszék legfiatalabb településeként tartják számon.

Lakóinak életviszonyairól Tófalvi Zoltán egyik 1976-ban készített riportjából tájékozódhatunk, aki elsőként közölt a Hétben egy terjedelmes leírást róluk. Írásában plasztikusan érzékelteti a település lakóinak a huszadik század hetvenes éveiben zajló mindennapjait, amely még mindig magán viselte a hajdani idők jellegzetességeit. „Talán én vagyok az első újságíró – írja Tófalvi – aki a falu sorsa iránt érdeklődöm. Csak a hatvanas évek végén merészkedett fel ide egy-két mindent gyűjtő. Régi bokályokat, festett ládákat, kormos csempéket sejtettek az akkor még járhatatlan útú, tenyérnyi tisztásra szorult falucskában. […] „Mi olyanok vagyunk, mint az ember köldöke. Még az orvosok is lehetőleg megkerülik. Tudják, hogy van, de megbolygatni senki sem meri… Bizony nagyon ritka az az ember, aki gyalog vagy autón idáig felpeckelődik” – jegyezte meg az egyik illyésmezői. […] Szék szélén, a világ szélén 127 falu közös tulajdonaként élte a maga romantikusnak igazán nem mondható életét. Hol Szováta, hol Parajd tartott igényt az itteni dús legelőkre, végtelen, ember alig járta erdőségekre. Mégis, aki csak tehette, nagy ívben elkerülte. [...] A százados fák árnyékában súlyos társadalmi ellentmondások feszültek. Szegénység, népbetegségek, feudalizmus kori állapotok, teljes analfabetizmus, babona emésztették a lassan szaporodó egykori tanyabokrot. […] „Ebben a faluban, kérem, kétféle ember él: aki favágó, és aki ezután lesz favágó” – mondta két hórukkolás között Kinda Bokor Sándor. Még az asszonyok is az erdőn dolgoznak. Néha „lájmánként” (amolyan barakk-felügyelő, takarító), mérőként, de nem ritka a nehéz férfimunkát végző méterfavágó asszony sem. Korona Sándorné 12 éve „bémérő”. A vágtéri rakódon a fák vastagságát, köbtartalmát méri.”¹

A kezdetek

A tanya kialakulásáról sokáig keveset tudtunk. Az első, aki röviden értekezett róla, Benkő Károly helytörténész volt. Ő az 1861– 62-ben írt, de csak 1868-ban kiadott Marosszék ismertetésében úgy vélte, hogy a tanya akkor mintegy százéves lehetett. „Szovátához tartozik – írja – annak bírósága alatt van Marosszék legnagyobb havasa, minek keleti része Illyésmezejének hívatik, hová az itt marhákat legeltető pásztorok, s közikbe vegyült bűntettesek, a törvény szigorát kerülők, a múlt század közepe táján egy telepet alapítának, nagyobbára görög-egyesült vallásúak, kevésbé székelyek; az elsőbbeknek van templomok is, házai száma körülbé 30, deszkával, fenyőfával, marha- és juhtartással, kereskedésből élnek lakosai, kiknek és a szovátaiaknak a parajdi sóbányáról gazdaságaikhoz mért adagban sót adnak.”²

A település keletkezéséről Orbán Balázstól már többet tudni. Abban az időben, amikor ő a Székelyföld leírása című munkájához adatokat gyűjtve e vidéken járt, Illyésmező faluként alig másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza. És amint leírásából is értesültünk, gyerekkorában még ismerte is az időskorú első telepest. Két alkalommal is foglalkozik a településsel. Az Udvarhelyszéket ismertető I. kötetben a következőket írta: „Ilyés-mezeje, egy alig 80 éves telep, melynek ma már 50, a völgyben szétszórt háza van. Gyermekkoromban még láttam azt a 125 éves öreg oláhot és 115 éves feleségét, kiknek gyermekei, unokái és dédunokái népesíték a falut. Ilyés-mező körülbelül Parajd irányában fekszik…”³ A Marosszéket tárgyaló IV. kötetben visszatért a kérdéshez, kiegészítve azt a következőkkel: „Ilyésmezeje egy havasi telep, mely alig 80 éve, hogy keletkezett, ma már 80 család lakja. Ezek nagyrészt elszékelyesedett oláhok, a területért – mi a széké – minden telekbirtokos 4 frt. évi taxát fizet.”⁴

A tanya kialakulásáról Tófalvi azt írja, hogy: „Hol tanyaként, hol faluként emlegetett település neve először, eddigi ismereteink szerint, egy 1792-es levéltári adatban bukkan elő: „Szék Havasának Marhái legelő helyei ezek: Parajd felől első Illyés Mezeye, egy részét törökbúzával mívelik, más részit kaszálják és ott télbe-nyárba marhát legeltetnek.” (Ezért az adatért köszönetet mondok dr. Csortán Márton szovátai-illyésmezei tanárnak) […] A környező falvakból – elsősorban Parajdról és a két Sófalváról – a gyergyói medencéből a földműves lét legszélére szorult földönfutóknak lett biztos menedéke. Az 1850-es nagy statisztikai felmérés már faluként említi.”⁵

A legrégebbi konkrét levéltári adatokat a leendő kis tanyáról gróf Toldalagi Lászlónak egy 1786. augusztus 30-i határkijárásról készült jelentésében találtuk. A jelentéstevő beszámolójában tájékoztatta Marosszékkel egyesített Küküllő vármegye alispánját a szovátaiaknak a parajdiakkal és sófalviakkal régóta fennálló határvitája ügyében kiküldött bizottság tevékenységéről, amelyben kitér a szék havasán időközben elkövetett erdőpusztításokra is. Ezek között kihangsúlyozza az illyésmezei esetet. „Nem hallgathatjuk el – írja – azokat a praejudiciumokat (károkat) is az elészámláltakon kívül, melyeket szemeinkkel láttunk és tapasztaltunk, s rész szerént hallottunk, úgy mint 1-o: amely szép csere erdő volt az Illyés Mezeje oldalában, az úton felyül a Tekeres Johud felé mind egy szálig oda vagyon, s úgy el prédáltatott, hogy most egy szálat sem lehet látni, holott ez szorosan meg volt tiltva, hogy ott senki ne vágjon, hanem az Universitas (egyetem, a szék közössége) szükségére tilalomban maradjon. […] Kivált az Ilyés Mezeje körül felettébb sok fát vesztegettek s vesztegetnek ma is, kivált télvíz idején az ott lakó major által káprák és juhok számára, mely ha most nem látcik is, jövőre nagy kár fog belőle kitetceni.”⁶

Ugyanabban a jelentésben, a károk lehető megtérítésére és a további kártételek megakadályozására tett javaslataiban Toldalagi ismét foglalkozik az illyésmezei esettel. „Az Illyés Mezeje körül nem kellene megengedni – írja – hogy több fákot leeregessenek, hanem amit eddig leeregettek, abból, ha mező lenne is elégséges volna az egy mezőnek, a több fennálló fák pedig mind a makkolásra, mind a jövendőt nézve, tüzelés kedvéért jobb haszonvételre tartatnának meg; effelett pedig az hol a cserefák levágattattak, azt a hellyet keményen és szoros vigyázat alatt meg kellene tiltani, hogy senki juhot, káprát és egyébféle marhákot ne legeltetne, mivel a cserefák jövéseit elrágják, s a miatt nem növekedhetvén soha többé ott csere nem lészen, több cseréje pedig a széknek azon havason, amint referáltatik (beszámolnak róla), nincsen is.”⁷

Közvetlenül ugyan, de az illyésmezei tanya keletkezéséhez hozzájárult a fennebb említett csereerdő kivágása. Hiszen, amint a jelentéstevő is kihangsúlyozta, ott az erdőpusztítás révén egy mezőnyi tisztás keletkezett. Egy 1792. évi tanúkihallgatásból arra is feleletet kapunk, hogy miként történhetett mindez. A tények pedig a következők: 1784-ben a selyei Kusztos István két évre bérbe vette a havas legeltetési jogát. Ugyanazon év őszén az ország közigazgatási átszervezésekor (ez volt az ún. II. József-féle megyésítés) Marosszéket Küküllő megyével egyesítették. Az átszervezések idején, sőt egy darabig azután is (amihez hathatósan hozzájárult a Horea-féle nagy parasztlázadás) a megyei közigazgatás akadozott, a közrend és közbiztonság fellazult. Kihasználva az alkalmat a marosszéki havasalji falvak megtagadták a legeltetési bér fizetését, sőt, megtiltották a havasbérlőnek, hogy a saját állatait a havason tartsa. Továbbmenve, nagy mennyiségű fát is kivágtak a havason, és saját hasznukra értékesítettek.

Az 1784–85. évi erdőpusztítás tárgya elsősorban a csereerdő volt, amely az illyésmezei részen feküdt. A letarolt terület, Toldalagi javaslata ellenére, nem vált a sarjerdő-képződést biztosító védett zónává, hanem legelővé (mezővé), olyan hellyé, amely nemcsak egy pásztornak nyújtott otthont, hanem egy tanyának. A tanya tehát ebben az időben, vagyis 1785 és 1795 között keletkezhetett, hiszen 1796-ban már öt család lakta. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy az első telepes, akiről a tanya a nevét kapta, már egy-két évtizeddel korábban ott pásztorkodott, hiszen 1785-ben a hely már az ő nevét viselte.

A tanya legrégebbi lakói, búzaházi id. Jánosi Ferenc havasfelügyelő 1796. évi elszámolása alapján név szerint ismertek. A havason legeltetett marhák utáni bevételek felsorolásából ugyanis kitűnik, hogy akkor Illyésmezőn Csaloka János, Veres János, Szávuly Mihály, Bukur Ferkó és György József, mint „taxás”, vagyis bérlő lakott családostól. Társadalmi helyzetük nehezen meghatározható, hiszen nem voltak sem nemesek, sem szabad székelyek, sem jobbágyok. Olyan előbbi lakhelyükről lakatlan hegyvidékre elvonult egyének, akik rendkívül nehéz körülmények között „szabadosokként” állattartásból tartották fenn magukat. Ekkor az öt család állatállománya a következő volt:

Csaloka János: 7 ló és ökör, 84 juh, 1 disznó

Veres János 5 ló és ökör 60 juh és 3 disznó

Szávuly Mihály 5 ló és ökör 60 juh és 6 disznó

Bukur Ferkó 2 ló és ökör, 24 juh

György József 2 ló és ökör, 24 juh. Mindezért 15 magyar forint taksát fizettek.⁸

Egy évvel később, 1797-ben Marosszék ismét tanúkihallgatásokat végeztetett újabb erdőkihágások ügyében. A vallomástevők között illésmezeiek is voltak. Az első közülük Veress Lajos, 60 éves, „Ilyés Mezejében commoráló (tartózkodó, lakó) nemes szék taxása”. Ő a feltett kérdésekre a következőket válaszolta: „Azt tudom, hogy a nemes Szék Illyés Mezejében levő csere erdejéből, az erdőszentgyörgyi méltóságos udvarok számára mind az elmúlt 1796-béli esztendőben, mind pedig ezen jelen való 1797-dik esztendőben sok számú taligákkal s szekerekkel, én ugyan számát a szálfáknak meghatározni nem tudom, de igen sok gerendának, cöveknek, sasnak való cserefát szállítottanak, csak egy versen a múlt esztendőben 30 taliga volt, amelyekkel fát vittenek. A szovátai, váradi, kibédi lakosok közül is sokan hordottak fát onnan, de én neveket megmondani nem tudom. Nem különben fenyő tőkéket is a nemes Szék fenyvessiből horgyák a szovátai lakosok, de ki hány szál darabot hozott előszámlálni nem tudom.”⁹

^{1 TÓFALVI ZOLTÁN: Ki a fényre. A Hét, 44/1976. sz. .}

^{2 BENKŐ KÁROLY: Marosszék ismertetése. Írta … 1861–62-ben. Szer. Fekete Andor és Simon Elek. Kolozsvár, 1868–1869, 244–245.}

^{3 ORBÁN BALÁZS: A Székelyföld leírása. I. kötet, Udvarhelyszék. Pest, 1868, 139–140.}

^{4 Uo. IV. kötet, Marosszék, 14.}

^{5 TÓFALVI: i. m. Megjegyezzük, hogy a Csortán Márton tanár által említett 1792. évi levéltári adatot levéltári kutatásaink során nem találtuk. De, amint az alábbiakból kitűnik, az évszám hihetőnek tűnik.}

^{6 Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Hivatala, Ősmarosszék közbirtokosság lt, 90. sz. (A továbbiakban: Ősmarosszék lt.)}

^{7 Ősmarosszék lt. 90.sz. 4.}

^{8 Ősmarosszék lt. 103. sz., 4., 9.}

^{9 Uo. 102. sz., 2v.}

 (Folytatjuk)