Ignácz Rózsa

• 2024-09-11 16:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (43.)

„A magyar irodalom szeretetre méltó asszonya” 

Egyetlen kötöttsége az anyanyelv 

Kodolányi János, akárcsak Tamási Áron, igaz barátságot ápolt Ignácz Rózsával. Ignácz Rózsát (Kovászna, 1909. jan. 25. – Budapest, 1979. szept. 25.) „a magyarországi kritika túl erdélyinek, az erdélyi kritika túl magyarországinak tartotta, a színészek túl írónak, az írók egy része túl színészinek” – vallotta az írónő fia, Makkai Ádám amerikai nyelvészprofesszor (Földesdy Gabriella: Száz éve született Ignácz Rózsa, 2009). 

Az irodalmi kánon szélén maradva élt és alkotott. Csodák csodája, egy-egy könyvét mégis kiadták a Kádár-korszakban. Hasznos lenne, ha ma sem felejtenők el „a huszadik századi magyar irodalom leginkább szeretetre méltó asszonyát.” (Domonkos László: Gúzsban tánc, 2022, 36). 

„Kovászna büszkesége” kisgyermekkora egy részét Fogarason töltötte, ahová református lelkész édesapját helyezték szolgálatra, majd a kolozsvári Református Leánygimnáziumban érettségizett 1928-ban. Édesapja halála után keresethez kellett jutnia, ekkor települt át édesanyjával Csonka-Magyarországra. 1931-ben Budapesten végezte el a Színiakadémiát. 1939-ig a Nemzeti Színház tagja volt, ezután a Színházi Magazin párizsi tudósítója lett. A Fővárosi Kiadó lektoraként és a Református Élet szerkesztőjeként is dolgozott. Első írásait Benedek Elek közölte 1925-ben a Cimborában. A vészkorszakban megtagadta, hogy színdarabot írjon nyilas megrendelésre, maga is kitűzte a sárga csillagot, rendületlenül hordott élelmet a gettóba, zsidókat bújtatott. A nácik elfogatólistáján ő volt a negyedik körözött személy Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc és Tildy Zoltán után… 1945 után hallgatásra kényszerült. Kivándorolhatott volna tudós férje után vagy egyedül felnevelt fiával, és fia után az Egyesült Államokba; nem tette. „Gondolkodó ember és mindenáron humanista – aminek tudni akarom magamat, de semmiféle napi politikai elkötelezettséget nem vállaltam, soha. Kötöttséget csak egyetlen örökségemhez tudok, és ez az anyanyelvem” – írta Ikerpályáimon (1975) című memoárjában.

A torockói gyász

1945 előtti kiadást megért vagy későbbi, többnyire az asztalfióknak írt és különböző álcímekkel ellátott részletekben, dossziékban rejtegetett kéziratai a moldvai, bukovinai és erdélyi magyarság olyan történelmi viszontagságairól szólnak, amelyekről hallgatni kellett. A Kolozsváron, az Egyetem utcában játszódó Anyanyelve magyar (1937), a különösen keserű tényeket sorjázó, szívszorító moldvai magyar sorsokat bemutató Született Moldovában (1940) vagy a szatirikus Urak, úrfiak (1947) az anyaországba áttelepült erdélyiek „viselt dolgairól” még megjelenhetett, de Mikes Kelemenről írt könyve, a Hazájából kirekesztve (1980) már nem csúszott át a korabeli cenzúra rostáján. Mint ahogy a Sztálin halála előtti három évről szóló Egy születésnap körült (1983), a Szent László-regényt (Ünnepi férfiú, 1983-ban a Vigiliában, majd a rendszerváltozás körül, 1989-ben kötetben), illetve az 1956-os A vádlott (1999) című művét egyszer sem adták ki a szerző életében. Színháztörténeti vonatkozású, „ifjúságinak” álcázott regényei és útirajzai (Róza leányasszony, 1942, Prospero szigetén, 1960, Zebradob-híradó, 1963, Argentína viharszünetben, 1972) kaptak zöld utat a megjelenés irányába. 1958-ban napvilágot láthatott Torockói gyász című regénye, s ez volt az említett csodák csodája: hogy „egy vadállati kegyetlenségű vérbosszú teljében sínylődő Magyarországon” (Domonkos László, id. mű, 37.) megjelenhetett a torockói bányászok 1702-es felkeléséről egy részvétteljes és lélegzetelállítóan szép – áthallásos regény. Ez a regény úgy hathatott, „mint amikor a szörnyű kórban embertelenül szenvedő forró, lázas homlokán hűvös, gyengéd női kéz simít végig” (Domonkos, 37.). Aztán, mire Ignácz Rózsa végre látogathatta távolba szakadt szeretett fiát, s mire néhány addig kiadatlan „fiókregénye” megjelentetésével biztatták, már késő lett: egy kora őszi napon a lakása előtti buszmegállóban elgázolta egy, a járdára hirtelen felszaladó busz. 

Sokféle szenvedés, betegség, trauma 

Ignácz Rózsa műveiben a társadalomrajz és jellemábrázolás keretein belül sokféle szenvedésről, betegségről, traumáról, sikeres vagy sikerületlen gyógyításról olvashatunk. Két élet (1943) című regénye, mely két kisregényből áll, egy-egy nehéz sors, illetve súlyos betegség terhe alatt sorvadásra ítélt embert ábrázol, mindkettőt a maga ugyancsak kóros környezetében. A Berta címet viselő, első életrajza keretes történet; az író előbb csak levelezik Bertával, majd egyszer találkozik is jövendőbeli hősével, akit gyermekkorától furcsa révbe éréséig követhetünk a könyv lapjain. Berta kilencgyermekes családban él egy kisvárosban valahol Dél-Erdélyben. Otthonában két urat ismernek: a Nincset és a Muszájt. Apja pénzügyőr – állami hivatalnok. Előbb angyalos címerű hivatali lakásban nyomorognak, majd a címeren megjelenik két koronát tartó, nyelvét öltögető oroszlán. A pénzügyőr (román) nyelvvizsgája harmadszorra sem sikerül, és a családfenntartó az új államban állás nélkül marad. Berta mezítláb jár óvodába, sokat éhezik: „összeszorította fogát, csikorgó gyomrára tapasztotta apró kezeit, s ha áttetsző erű, vékony halántéka alatt zúgó szédülést érzett, szótlanul a konyha salétromos falának vetette a fejét. Nincset meg lehetett szokni, Ninccsel dacolni is lehetett.” (Két élet, 2012, 9.)

A gyenge testalkatú kislány eszes, és igazi kincsesbányává avanzsál családja számára, hiszen „százhúsz korona évi ösztöndíj jár annak a pénzügyőr gyermeknek, aki színjelesen tanul” (10.). Muszáj parancsol. Csakhogy Berta továbbra is éhezik: 

„Olykor kövér vajas kenyerek bújtak ki a nagy „A” betűből, eltáncoltak a szeme előtt, és eltűntek a szomszéd kisleány kitátott szájában.” (Két élet, 2019, 10.)

Négyszer költöznek négy év alatt. Az utolsó előtti padban ül, piszkos körmű, tolvaj kislány mellett, akinek „hajában olyan volt a választék, mint elhagyott kertekben a gyomverte út. Olykor egy-egy kövér és szürke fenevad mászott végig a padtárs haján.” (Két élet, 2019, 10.)

Az első sorokban ülő, jómódú kisleányok nem fogadják barátnőjükül. Berta aztán románul végzi az – emígy ösztöndíjjal támogatott – polgári iskolát, ezért a magyar lányok továbbra is kiközösítik… Tizennégy évesen állást keres, és némi megbecsülést is talál magának. Minden befejezetlen, elintézetlen peres aktát megtalál, lemásol, rendbe tesz… Valódi szellemi kulinak használják, de van keresete, és azt hiszi, önálló lehet. Férjhez mehetne az ortodox paphoz, de persze képtelen ekkora önfeladásra… Reménytelenül szerelmes egy léha fiatalemberbe, Zayzon Feribe, aki Budapestre költözik, és azonnal elfelejti őt. Berta a sok nélkülözésbe, a munkába görnyedésbe és a szeretetlenségbe belebetegszik. Súlyos gerincferdülése alakul ki. Amint beteg lesz, már inkább csúfolják és bántják, miközben kihasználják, hisz jó munkaerő… Púposan és csalódottan kiutazik Budapestre, ahol ötvenszázalékos rokkantnak nyilvánítják, de lelkébe látó orvosai tanácsára munkát vállal. A „nyomorékon született” gyermekek otthonába kerül ápolónak. Itt elkínzott lelke, egész élete értelmet nyer, mert minden gyermek azonnal bízni tud benne, és megszereti Bertát. A történet csattanója, hogy éppen Zayzon Feri otthonról intézetbe adott kislányát ápolhatja és dédelgetheti, annak a férfiúnak a gyermekét, akiben fiatalon csalódva az „élettől” elszigetelődött. A budapesti intézetben a rokkant Berta képes gyökértelenül, egyedül maradva is reményt és szeretetet sugározni környezetének, sőt, a Zayzon kislány végsőkig elkeseredett, bár fiatal és csodaszép édesanyját is vigasztalni tudja… 

Egy kamaszfiú naplója 

A Két élet második darabja, az Ifj. Török István még „szigorúbb” olvasmány. Emlékeztet Ignácz Rózsa A fiú című színdarabjára, amelyet 1944-ben műsorra tűztek, de akkor a történelmi helyzet miatt, azóta máig – ki tudja, miért – nem mutattak be. A drámában egy tizenhat éves fiú „feláldozza magát”, miközben szülei felelőtlenül elhanyagolják egyetlen gyermeküket. Ez a téma ismétlődik meg a kisregényben. Egy tizenöt éves kamaszfiú felkavaró naplóját olvashatjuk, majd a napló véget ér, hogy a fiú szüleit egy mindenlátó elbeszélő hang jelenítse meg a záró fejezetben. Ifjú Török István egész gyermekkorát áthatja az elkeserítő magány érzése. A fiút óvják minden széltől, nevelőnője van és magántanárai. A szülei mintha menekülnének előle és maguk elől is. Ennek az a külsődleges oka, hogy Pityu gyermekparalízist kapott, utána megműtötték, de gipszében egyszer csúnyán elesett, majd egyik lábára béna maradt. Ugyanakkor szép, kedves, okos fiú, akinek szeretetvágya és érzékenysége túltesz a környezetén. Pityu azt hiszi, hogy szülei az ő betegsége miatt nem szeretik egymást. Szívesen járna nyilvános iskolába, de szülei nem engedik. Mindenről közvetlenül és őszintén szeretne beszélgetni szüleivel, de erre magukkal elfoglalt, egymással elégedetlen szülei képtelenek. Minden anyagit megadnak a gyermeküknek, csak éppen a szeretet biztonságos légkörét nem képesek megteremteni a maguk kis körében. Pityu apja a közéletben tölt be ilyen-olyan szerepet, anyjának „reprezentálni” kell. A szülők kifele még „viselkednek”, de ez leginkább akkor sikerül, ha valami heveny krízis áll be: betegség vagy temetés. A szenvedélyes kamasz előbb apró betegségeket, például lázat mímelve igyekszik szülei figyelmét elnyerni, azonban kevés sikerrel jár. Nevelőnőjétől kikap, orvosát, magántanárát kicserélik, anyja sírva fakad előtte, apja még jobban elzárkózik. Aztán jön a bénulás, a műtét, a gipsz, az elesés: de valójában semmi sem változik. A nyomorékságában is szülői szeretet nélkül hagyott fiú most már teljes érzelmi vákuumba és beszűkült tudati állapotba kerül. Mindenért, szülei „boldogtalanságáért” is saját magát hibáztatja. Meg akarja menteni a szüleit. Így szánja el magát a végzetes cselekedetre, hogy öngyilkosságot kövessen el. A napló megszakad. Ifjú Török István halála a két meghasonlott, a legnagyobb veszteséggel-gyásszal megtört szülőt őszinte számvetésre, egymással való játszmázásaik abbahagyására kényszeríti. Nehezen, de újra megnyílnak egymás előtt, és együtt maradnak, hogy meghalt fiuk emléke tanítsa meg őket tűrni és szeretni. Véresen komoly, őszinte és világos lélekelemzés jogán a fenti két kisregény igazán figyelmet érdemel. 

Riportregény Szent Lászlóról

Ignácz Rózsa 1951-ben írt egy különleges riportregényt Szent László királyról; ezt a művét, az Ünnepi férfiút egészen 1989-ig kiadhatatlan könyvnek minősítették. „Meredek” cselekedetnek számított az olvasóközönség elé tárni egy Árpád-házi szent király alakját, és még ennél is eredetibb és bátrabb cselekedet volt középkori királyunk 1951-es értékelésével foglalkozni: szerzőnk „közönséges” átlagembereket kérdezett meg a mindenkor eszményképül használható, de mégis a feledés komor homályába zárt magyar királyról. Ignácz Rózsa egyik riportalanya a László (sic!) gimnázium egykori labdarúgó olimpikonból lett tornatanára, aki csodálatos, gyógyító képességű nagymamája alakját idézve merészkedik odáig, hogy elképzelje, milyen ember is lehetett középkori szent királyunk. A tornatanár az egyik legendás Szent László-ábrázoláson gondolkozik el, ahol a lovagkirály kardjának éléről egy menyét ugrik fel a király mellkasára: 

„pedig már csupa remegés ez az agyondolgozott, ráncos, öreg asszonykéz. És a szemében is van valami, amit más öreg, de fiatalembernél sem láttam soha, tessék elhinni. A berlini olimpiász előtt ideggyulladásfélét kaptam a bal térdemben. Nem segített rajtam sem rövidhullám, sem hisztamin, sem fürdő, sem injekciók. Csak a nagymama. Elhozattuk akkor. Nem is tette rám még a kezét, csak az ölébe vette a lábam, kezét fölébe emelte, és abból egyszerre valóságos fizikai meleg áradt, de milyen más meleg, mint egy melegítő termoforé! Vagy nem is meleg? Csak valami titokzatos, gyógyító áram. Becsületszavamra, ép eszemnél voltam, és a szó fizikai értelmében éreztem, hogy árad valami sugár belőle. Különös öregasszony egyébként is. Soha kisfiú koromban, pedig minden vakációt nála töltöttem, nem tudtam neki füllenteni. Csak rám nézett azzal a két meleg, furcsa szemével, s máris sírva vetettem a karjába magamat, mert tudtam, hogy úgyis mindent tud. Pedig tanulatlan öreg parasztasszony, írni sem nagyon tud, csak a nevét. Talán a szeme Lászlónak. Abban lehetett valami. .. Mert nézte, ez bizonyos, hogy nézte a kis menyétet, és magához vonzotta. De mégis különösnek találom, hogy egy viharedzett, de még egészen fiatal daliának magnetizáló szeme, delejes keze legyen. Roppant különös. Ugye, szürke szeme volt? Kékesszürkének gondolom, mint az acélt. Meg valami ezüstös is lehetett a tekintetében. Jó volt! – kiáltott fel váratlanul. –

Egészen biztosan jó volt ez a László. Az állat megérzi, hogy jó-e valaki. De ez már nagyon sportszerűtlen magyarázat…” (Ünnepi férfiú, Vigilia 1983/10, 749-755.) 

 Az állat megérzi a jót az emberben, mondja Ignácz Rózsa riportalanya, aki ugyanakkor gyorsan öncenzúrázza magát, mondván, hogy „sportszerűtlen magyarázat” egy király szentségére egy freskóbeli állat. De ha egyszer ilyen volt a kor, a társadalom – fejtegeti tovább a tornatanár; és innen kezdve nekünk, olvasóknak is feladatik a lecke: lám-lám, hogyan hallgatja és hogyan tünteti el a „világ” a jót, hogyan teszi megközelíthetetlenné, illetve hogyan mossa egybe jót a rosszal… Ha a hagiográfiát (szentek életével foglalkozó tudományt) örökre nem tilthatja be ez vagy az a világ(t)rend, azért eléggé bemaszatolja a tiszta (paraszti) ésszel is lényegesnek tudott erkölcsi kategóriákat… 

(Folytatjuk)