2020. július 9., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Örmény gyökerekkel

Dr. Bodó Ágnes, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karának nyugalmazott adjunktusa, aki kémiai analízisre, majd a gyógyszerellenőrzésre oktatta a hallgatókat, tavaly decemberben töltötte be a 90. évét. Kárpátok negyedbeli lakásában Marosvásárhelyen készült, nagyon régi, a családi örökséget képező, különlegesen szép, kézi festésű porceláncsészéből isszuk a kávét, és közben századokon átívelő utazást teszünk a múltba. 

Nem véletlenül, hiszen dr. Bodó Ágnes anyai ágon régi, híres örmény kereskedőcsalád leszármazottja. Ennek első képviselője, Petelei Márton 1770-ben fogadós kereskedőként telepedett meg Marosvásárhelyen. István nevű fiának Isvánffi Máriával kötött házasságából – aki gyermekeiket is a zene szeretetére nevelte –, a világra jött 13 utód közül hatan érték meg a felnőttkort. 1852-ben született fiuk, Petelei István, a rangos novellista, az erdélyi kisváros krónikása, a kisemberek sorsának érzékeny átélője és hiteles megrajzolója, életének nagy részét Marosvásárhelyen töltötte. Később jó tollú lapszerkesztőként Kolozsváron élt, majd 1896-97-ben újra szülővárosában, a Kemény Zsigmond Társaság élén pezsdítette meg annak irodalmi tevékenységét, és székely kapus szovátai házába vonult el pihenni. Szűkebb hazájától, Erdélytől a csábító lehetőségek vonzása ellenére sem tudott megválni, 1888-ban döbbenetes úti jegyzeteiben írta le a Mezőség településeit és azok lakóit. Emlékét Marosvásárhelyen az egykori Szent György, ma Köztársaság tér 6. szám alatt emléktábla őrzi, szülőháza a porta udvarán áll. 


Az író, akinek nem született gyermeke, a népes Petelei családból a Marosvásárhely főterén fegyver- és bőrkereskedést működtető Márton bátyjának a nemesi származású Danczkai Pattantyús Ábrahám Rózával kötött házasságából született Erzsébet nevű lányát választotta ki segítségül (a későbbiekben Végh Béláné). Az unokahúg a rajongásig szeretett író nagybácsinak felolvasott, és értékes, szép könyvtárát rendben tartotta. 

A család történetéről az író halálának 150. évfordulóján lapunk Múzsa mellékletében az unoka, dr. Bodó Ágnes nyugalmazott egyetemi adjunktus számolt be, hiszen az író kedvenc unkahúga, Erzsike az ő nagymamája volt. Ő pedig Végh Béláné  Petelei Erzsébet szintén Erzsébet nevű lányának a Bodó Norberttel kötött házasságából született. A besztercei származású, német anyanyelvű férfit azért küldték Vásárhelyre, hogy magyarul tanuljon. Így ismerkedett meg Végh Erzsébettel, akinek édesapja, Végh Béla, a császári-királyi 23. vadászezred századosa 1915-ben meghalt, és lánya hadiárvaként az I. világháború végéig egy bécsi nevelőotthonba került. Mivel jól megtanult németül, ő lett a besztercei fiatalember oktatója, és egy szép szerelem nyomán a felesége – osztja meg szülei megismerkedésének és házasságának történetét Bodó Ágnes.

Miután hosszan elidőztünk az elődök fordulatos történetén, arra kérem, térjünk át saját életének alakulására.

– Édesapám, Bodó Norbert egy fűrészgyárat vezetett Gyergyószentmiklóson, így 1929. december 19-én ott születtem. Mivel a gazdasági válságban tönkrement az üzem, szüleim Vásárhelyre költöztek, ahol a nagyanyám élt, és ahol aztán az öcsém, András világra jött. Gyermekkoromban a szüleim két évig csak németül beszéltek, hogy én is megtanuljam apám anyanyelvét. 

A svájci tulajdonban levő cég édesapámat később visszavette, és előbb a Gyimesekbe, majd a Tatros völgyében fekvő Bákó megyei Ágas (Agăş) nevű falu melletti fűrészgyárba helyezték. Az első két elemi osztályt a Gyimesekben, a harmadik-negyediket az ágasi elemi iskolában végeztem román nyelven. Ágasról 1940-ben jöttünk el, és engem beírattak a vásárhelyi katolikus leányiskolába, ahol nem kevés nehézséget okozott magyarul folytatni a tanulást. Ezt követően a kereskedelmi iskolában érettségiztem. A háború idején, a család férfitagjainak a halála után (1915) a két özvegy, akik kénytelenek voltak mindenüket eladni, jövedelem nélkül maradt, és egy Iskola utca környéki kis lakásban éltek. Édesanyám testvére, Végh József, aki később orvos lett Budapesten, Magyarországra távozott.

– A zárdában és a kereskedelmi iskolában végzett fiatal lányként miért választotta a kémiát?

– Szerettem volna valami mást, érdekesebbet tanulni a világ dolgairól, mint a kereskedelmi iskolában, ezért a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Kémia Karára felvételiztem – sikeresen. A származásom miatt azonban nem vettek fel a bentlakásba, és a szüleim a nagyon kevés tisztviselői jövedelmükből nem tudtak albérletet fizetni. Az elismert dr. László Tihamér fizikaprofesszornak volt egy kétszobás lakása, s mivel akkoriban egy személy csak nyolc négyzetmétert foglalhatott el, engem beajánlottak a László családhoz lakónak. Úgy végeztem el a négy év egyetemet, hogy végig náluk laktam. Olyannyira meg voltak elégedve velem, hogy azután az öcsémet, Andrást is befogadták, aki ugyancsak kémia szakra jelentkezett, és a László családnál lakva végezte el az egyetemet, ahova kiváló eredményei alapján felvételi vizsga nélkül jutott be. 

Egy kellemetlen betegség miatt öt-hat hónapos késéssel kezdtem meg tanulmányaim az egyetemen, és harmadéves koromra „rázódtam bele” a kémia kari munkába, mentalitásba. Nagyon keményen meg kellett dolgoznom, hogy utolérjem az évfolyamtársaimat, akik nívós, igényes iskolai alapokkal rendelkeztek. 

– Mi történt az egyetem elvégzése után?

– Bár a végzősöket automatikusan a Kárpátokon túlra helyezték, mivel utolsó éves koromban férjhez mentem egy évfolyamtársamhoz, eredményeink alapján mind a ketten a marosvásárhelyi egyetemet választhattuk. 

Az államvizsga-dolgozatomat analitikai kémiából írtam, ezért természetes módon erre a tantárgyra esett a választásom. Az Analitikai Kémiai Tanszéken, amelyet 1952-től 1985-ös nyugdíjazásáig dr. Soós Pál professzor vezetett, nagyon megszerettem a tanítást, amit gyakornokként kezdtem, majd tanársegédként folytattam. Öröm volt ott dolgozni, és már kezdettől bekapcsolódtam a dr. Soós Pál irányításával folyó jegyzetkészítésbe. Közben teltek az évek, és az 1968/69-es tanévben a romániai gyógyszerészképzés tantervébe új tantárgyat vezettek be a gyógyszerek analitikája és biológiai elemzése megnevezéssel, ami tulajdonképpen egy alkalmazott analitika. A diszciplína megindítását és irányítását reám bízták. Szakkönyvek, előzmények, amelyekből dokumentálódni lehetett volna, nem léteztek. Magyarországon viszont fontos tantárgyként oktatták, ebből kiindulva felvettem a kapcsolatot a budapesti kollégákkal, akik meghívtak egy tanulmányútra, hogy az ottani tantervet és tananyagot tanulmányozhassam. Bár a szakminisztériumból megkaptam az elutazáshoz szükséges engedélyt, a helybeli pártelvtársak nem engedték meg, hogy kiutazzam. Ez volt életemben az első pofon, ami nagyon érzékenyen érintett. Mivel jó kapcsolatban voltam a kolozsvári kolléganővel, aki szintén erre a tantárgyra kapta a kinevezését, végül együtt beszéltük meg, hogyan állítsuk össze a tananyagot. A tantárgyat magyar és román nyelven is oktattam, és mindkét nyelven jegyzetet írtam A gyógyszerellenőrzés mennyiségi módszerei (1986) és Controlul formelor farmaceutice (1977) címen. Amikor én már nem taníthattam, a diákok továbbra is ezeket a jegyzeteket használták. 1973-ban védtem meg doktori dolgozatomat a Babeş–Bolyai Egyetemen dr. doc. Candin Liteanu professzor vezetésével. Dolgozatom témája: a savak-bázisok viselkedése és meghatározása metanolos közegben. 

A Petelei-ház


– Miért hagyta abba a tanítást?

– 1988-ban, amikor elkezdődött a gyógyszerészképzés felszámolása Marosvásárhelyen, 57 éves koromban nyugdíjaztak, holott tele voltam energiával, és azzal az óhajjal, hogy folytassam a jegyzetírást. Azt megelőzően azt az utasítást kaptuk, hogy vállalatokkal, intézményekkel kell olyan szerződést kötnünk, amelyből pénz folyik be az egyetemnek. A két kolléganőmmel együtt, akik közül elsősorban Kis Ilonát említhetem, az egyik bukaresti gyógyszergyárral sikerült szerződést kötni olyan témára, amelyet nem tudtak megoldani. Nekünk azonban, bár a gyógyszergyártás ipari részéhez nem értettünk, vállalnunk kellett. Ebből a szerződésből a két kolléganőmön kívül még sokan kaptak fizetést, miközben én jártam Bukarestbe intézni a szerződést, megbeszélésekre, ami nagyon kínos időszakot jelentett számomra. 

– A rendszerváltás után, amikor újraindult a gyógyszerészeti kar, miért nem ment vissza tanítani?

– Már nyugdíjas voltam. Amikor kiderült, hogy az analitikai kémia katedrán Soós professzoron kívül nincsen más tanár, volt egy gyenge próbálkozás, hogy visszahívjanak, de az akkori dékán azon a véleményen volt, hogy az én esetem ne teremtsen precedenst arra, hogy a nyugdíjas tanárokat újra alkalmazzák. Az oktatást egy olyan kolléganő folytatta, aki úgy jött a vásárhelyi egyetemre tanárnak, hogy előzetesen nem is tanult analitikai kémiát. 

– Családtagjaim, ismerőseim elbeszéléséből tudom, hogy a tanárnőt szerették a hallgatók hozzáértése, pedagógiai érzéke mellett segítőkészségéért és jó humoráért is. Tőkés Béla professzor úr könyvében (Négymenetes spirális erőtér) pedig azt olvastam, hogy Bodó Ágnes volt a legokosabb nő az analitikai kémia tanszéken. Értékelték azokat a jegyzeteit, amelyek Soós Pál professzorral közösen készültek (Bevezető a kémiai analízisbe 1., 2. rész, 1955, 1958) és az önállóan írt A gyógyszerellenőrzés mennyiségi módszerei (1977, 1986) címűt, a szakma berkeiben pedig az Orvosi Szemlében rendszeresen közölt tanulmányait. Elhangzott, hogy Kolozsváron sikeresen doktorált, tehát minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a legmagasabb egyetemi fokozatig eljusson. Mégsem így történt egy felszámolásra ítélt egyetemen. Hogyan lehetett ezt feldolgozni?

– Bár a magánórák nem pótolták az előadások, szemináriumok megtartását, annak örvendek, hogy nyugdíjasként a tanítványaim, akikkel foglalkoztam, jó eredménnyel jutottak be az egyetemre, és jól haladtak azután is. A fiam is orvosi egyetemet végzett, majd Budapesten lett pszichiáter főorvos.

Bár egyetemi oktatóként szívesen járt kerékpárral munkába, dr. Bodó Ágnes tanárnőnek jelenleg nehezére esik a járás, de nem elsősorban az évek miatt. 2016 januárjában egy autóbaleset következtében súlyosan megsérült a lába, és csak budapesti operációk és hónapokig tartó kezelés után térhetett haza. Apránként elhagyta a járókeretet, s bár a lakásban néhány lépést meg tud tenni, csak akkor érzi biztonságban magát, ha valaki mellette áll. Szellemileg viszont olyan formában van, hogy még sokáig beszélgethetnénk azokról az időkről, amelyeket megélt, és rajta kívül már nincs vagy alig maradt szemtanúja. 


„A Pisti bácsi bűvkörében” élő unokahúg, Végh Béláné Petelei Erzsébet, a dr. Bodó Ágnes nagyanyja fiának, dr. Végh Józsefnek írt levelében így fogalmazott: „Lelkem olyan volt, mint a puha formálható agyag a szobrász kezében, rajongtam érte. Gyermeke nem volt, de szerette a gyermekeket, így kerültem mesteri kezeibe. Tőle tanultam meg a betű imádatát, az olvasás művészetét, és palántáltam ezt én is az én kicsi famíliám szívébe… Szerette, ha felolvastam neki naponként. Értékes, gyönyörű könyvtárát rendben tartottam és katalógusba szedtem. A muzsika szépségét is Pisti bácsi véste szívembe… Chopin volt a kedvence… Szépen rajzolt és gyönyörködött, ha tűfestéssel – élő virág után – kihímeztem rajzait terítőkre. Még főzni is Pisti bácsi tanított meg… Fafaragásai, asztalosmunkái gyönyörűek voltak. Híres székely kapuját maga díszítette. Szép kicsi székeket faragott, zsúrasztalomat, gyermekszekrényemet ő készítette. Türelmes, jóságos, megértő, megbocsátó, szerető volt. Valami krisztusi nagyszerűség élt lelkében. Látom szépséges fejét, okos, szomorú szemét, hallom halk, dallamos hangját mesélni valami apróságról. Érzem simogató áldott kezeit sima hajamon. Látom kezét egy maszatos gyermek arcán, vagy egy bundás kuvasz füle tövét vakargatva. Hallom, amint idegen kutyákhoz beszél, és az állat értelmesen hallgatja, érti, amit mond. Szovátán sétálgatva gyermek- és kutyakaraván kíséri… Jó volt a múltba kicsit bepillantani és Neked – a figyelmes hallgatónak – igaz mesét mesélni. Mi, öregek, úgyis csak a múltban élünk…” 


A felső emléktábla megkopott felirata:

1852. szeptember 13-án 

e falak között született

PETELEI ISTVÁN

erdélyi magyar író.

Meghalt 1910. január 5-én.

Az alsóé:

Emlékezetül az Erdélyi Helikon

1938. IX. 13.