Igazat mondani

• 2020-11-04 14:51:18

• Bogdán Emese

Gyermekkoromban arra tanítottak, hogy meg kell mondani az igazat, be kell vallani, ha vétettél, rossz voltál, verekedtél, bántottál valakit, vagy hazudtál. Mert a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. S aki hazudik, az lop is. S aki egyszer hazudott, annak elveszett a becsülete egy jó időre (persze ha kisül a hazugság). Én kisgyerekként nagyon szerettem nagyokat mondani, egész történeteket kitalálni, vagy elképzelni, vagy átmásítani, s olyan jólesett hazudozni, mert a tömbházbeli gyermekek el is hitték, szájtátva hallgatták, s aztán otthon is elmesélték. A kitalációim így mindig kisültek, s megkaptam a magamét értük. De akkor ez volt a szokás. Aztán egy darabig ezen a vonalon mentünk a családban, mindent elmondtunk, mindent beismertünk, csak azt nem értettem ötévesen, hogy annak ellenére, hogy a mesékben is mennyi olyan állítás van, ami nem is igaz, mégis milyen áhítatos szeretettel olvassák nekünk a felnőttek. Később arra is rájöttem, hogy a felnőttek is hazudoznak, ám ők nem büntetik egymást, mint minket. De amikor egy gyerek hazudik, akkor utánajárnak az illetékesek. Ez történt akkor is, amikor a szülők a játszóteret újították fel, a kertet javították (akkoriban ezt közmunkával szervezték), és a szomszéd kislány apukája hiányzott az óvodai közmunkáról, ő pedig menteni akarta a helyzetet:  ,,Az én édesapukám  a tegnap elesett, s úgy megütötte a lábát, hogy így sántál né (húzta a lábát körbe), s lehet, hogy el is törött, me' be is gipszelték, toldotta meg, hogy hitelesebb legyen. A nagy sajnálkozás után aztán az óvó néni pont aznap  találkozott az apukával az utcán, s kitudódott a hazugság, de a szomszéd kislányt nem dorgálták meg, sőt előttünk jót kacagtak az eseten. Mi azonban a családunkban  azután is kitartottunk a mindenkori igazmondás mellett, s még csak azt sem mondták szüleink, hogy vannak helyzetek, amikor nem kell, sőt nem is szabad kirukkolni.
Sárika néni a blokkunkban lakott a lányánál, s amikor gyomorfekéllyel bekerült a kórházba, sokat romlott az állapota. Szomszédokul úgy szerettük Sárika nénit, mintha a rokonságába tartoztunk volna. Lányával együtt mentünk látogatni a kórházba, aki egész úton panaszkodott, hogy mennyire legyengült az édesanyja, milyen elesett lett, nem tud enni, s alig kel fel az ágyból. Sárika néni akkor hatvanéves lehetett, de sokkal többnek látszott, nagyon rosszul nézett ki. A haja borzas, az arca sápadt, szeme beesve, szegény nagyon le volt fogyva. Ez a kép tárult elénk, amikor beléptünk a kórterembe, s egy kicsit meg is ijedtem. Én akkor ötévesen azt gondoltam, úgy illik, hogy én is szóljak egypár szót, ha már ott vagyok, s ha sajnálkozom, akkor Sárika néni  is látja, hogy teljesen együttérzek vele.
– Milyen rosszul tetszik kinézni – kezdtem el nagy részvéttel, mire anyámnak az egyik szemöldöke felhúzódott, és úgy rám meredt, mint egy mérges kígyó, mint amikor társaságban nem akart megszólítani, s így jelezett, ha nem stimmelt valami a viselkedésünkben, de Sárika néni elnéző volt, s mondta:
– Látod-e milyen rossz, amikor az ember lebetegedik,  s  fáj mindene – válaszolta.  – Nagyon sápadt tetszik lenni – mondtam illedelmesen, együttérzéssel, mire anyám úgy megszorította a kezemet, hogy többet szólni sem  mertem. Mikor kijöttünk a kórházból, jól leszidott.
– Hát van neked szíved, fiam, hogy így megbántottad ezt a szegény beteg nénit, hát így neveltelek én? Fontoskodol ott, ahol nem kell – mérgeskedett hazafelé.
– De a lánya is azt mondta, amikor mentünk oda, hogy rosszul néz ki – érveltem vissza. Aztán megmagyarázták, hogy mit jelent a kegyes hazugság, és azt is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem kell, sőt nem is szabad kirukkolni az igazsággal.
Most az én unokám is ötéves. Mindenszentek napján, kora délután, amikor még nem volt zsúfolt a temető, elvittük őt is világítani az anyám sírjához. Bámulta a  sok lángocskát, s futkározni akart a sírok között, de mondtuk neki, hogy nem illik zavarni a halottak pihenését. Most rájuk emlékezünk a gyertyákkal, az emléküket tiszteljük.
– Milyen szép a temető – mondta meghatódva, majd azt kérdezte:
– Akkor ők most hogy pihennek…, hogy alszanak itt lent a sírokban mind?
– A sírokban  csak a testük van, ami el kell porladjon, ha már nem él, a lelkük pedig tovább él, már egy másik helyen pihen. Amíg élünk, a lelkünk a testünkben van, az mozgat minket. Mikor meghalunk, a lelkünk kiszáll a testünkből, leveti a földi ruháját, és felemelkedik az angyalok világába, a Jóisten országába, és ott piheni ki  magát addig, amíg aztán újra leszületik ide egy aranyos kisbabába, s kezdődik minden elölről  – magyaráztam, ahogy tudtam, mint a mesét, de biztos voltam, hogy nem érti meg.
– Akkor az is csak egy átváltozás, mint most, ahogy a fák levelei lehullnak, aztán tavasszal újra kihajtanak, mondta elgondolkozva.
Megértette ötévesen, hogy ilyen a világunk, hogy születünk, hogy élünk, majd meghalunk, hogy az elmúlás csak egy átmenet, amikor a lelkünk visszamegy a Jóistenhez,  a teremtőjéhez, ahonnan származik. Nem akartam hazudni neki, mondtam az igazat, magyaráztam  az én igazamat, ahogy tudtam.