Hűség kártyával és anélkül
2015-10-16 12:33:20
- Nagy Székely Ildikó
Szalvéta-, bélyeg- csokispapír- és képeslapvadászatban nyilvánult meg a nyolcvanas évek emberének, gyerekének (és nem csak a régiségek iránt érdeklődő szűkebb rétegnek) a gyűjtőszenvedélye.
Szalvéta-, bélyeg- csokispapír- és képeslapvadászatban nyilvánult meg a nyolcvanas évek emberének, gyerekének (és nem csak a régiségek iránt érdeklődő szűkebb rétegnek) a gyűjtőszenvedélye. Később a telefonkártyák jöttek divatba, aztán a téglaméretű, majd kabát- és nadrágzsebbe rejthető, újabban pedig újra növekedésnek indult telefonok. Azokat, igaz, nem halmozni, hanem minél jobbra, okosabbra cserélni (volt) izgalmas. De az elmúlt hónapokban mindenféle erőfeszítés, alkudozás, cserebere nélkül másféle „vagyontárgyak” gyűjtőjévé váltam. Pénztárcámban egymás mellett sorakoznak a különféle kedvezményeket ígérő színes hűségkártyák, amelyeket (a gyógyszertárakat leszámítva) legtöbbször olyan üzletekben ajánlottak fel, ahova alig párszor tértem be. Mi több, a kártyák nagy részét az első vásárlás alkalmával szereztem, és, bár a szóban forgó kereskedésekbe azóta sem volt okom és alkalmam visszatérni, villámpostán kitartóan értesítenek az aktuális árleszállításokról és újdonságokról. Ezek szerint a kártya birtokában nem én lettem hűséges – a lakhelyemtől netán távol eső vagy a hétköznapokban nélkülözhető termékeket kínáló – üzletekhez, hanem ők hozzám. Nem baj ez, sőt, még ha piaci fogás is, jólesik, hogy engem, az aprócska fogyasztót számon tart, megtisztel állandó (virtuális) jelenlétével a kártyaadományozó. Az viszont elgondolkoztató, hogy ott, ahova szinte napi szorgalommal járok tejért, felvágottért, háztartási szerekért, nemcsak kedvezményekkel csalogató kártya nincs, de a jó szó is sokszor hiánycikknek számít. Az egyik pénztárosnő (mindig ugyanaz) románul fortyan rám, hogy siessek, amikor ételjeggyel szeretnék fizetni, és pár levásárolható lej sorsát próbálom pillanatok alatt eldönteni, elfelejti az 50 banis visszajárót (amit én is elfelejtenék, ha a vásárlónak járó minimális tisztelettel szólna hozzám), és amikor már végképp elege lett belőlem, letegez. (Ez sem lenne baj, hiszen pár évvel valóban idősebb nálam, de stílusát ismerve semmi kedvem haverkodni vele.) Egy papírárut és játékokat kínáló boltban pedig, ahol szintén törzsvendég voltam, vagyok – részben éppen az eddigi személyzet kedvessége, segítőkészsége miatt – az iskolakezdés utáni kilométeres sort kiállva kaptam a letolást a korábban sosem látott szőkeségtől, hogy miért nem szóltam előre, hogy a fiamnak ne éppen rózsaszínű ollót vegyen le a polcról. Persze hogy kimerült szegény a késő estig kígyózó tömegtől, csak az az érdekes, hogy a többi kolléganője egy szóval sem neheztelt a hasonló kérésekért, mi több, az előttem álló, füzetborítóban, tolltartóban válogató vevőtársak láttán bátorodtam én is fel. Hogy is van akkor ezzel a hűséggel? Úgy gondolom, ami a vásárlót illeti, ragaszkodása kártya nélkül is megszerezhető, és el is veszíthető, „elkártyázható” egyetlen szóval, lekicsinylő tekintettel. Kár, hogy a pénztár mögött görnyedőknek sokszor sem kedvük, sem érdekük ezt figyelembe venni.
