Hová?
Én nem tudom, hogy a nethagyomány korában hányadán is állunk önmagunkkal és a valódi világgal, a kintivel, az utcaival, ahová nap mint nap ki kell mennük; de abban biztos vagyok, hogy a válság mely pontján vagyunk.
Én nem tudom, hogy a nethagyomány korában hányadán is állunk önmagunkkal és a valódi világgal, a kintivel, az utcaival, ahová nap mint nap ki kell mennük; de abban biztos vagyok, hogy a válság mely pontján vagyunk: a mélyén – s ez már a békáé alatt lenne szinte, honnan – reményleni merem – felazon vezet majd az út.
Láttam – mert néztem – a múltkoriban, hogy micsoda bugyrai lehetnek a nyomorúságnak Afrikában, hol nyoma sincs gondoskodó rendnek, mely itt így, úgy-ahogy, de teng-leng velünk együtt, és cipel minket, ha segítjük, tétován az egyik parttól a másikig visz, s tán még azon is túl, bár kinek-kinek csak ez lenne érdekes elsősorban, EZ, ENNYI, ami itt, -tól -ig van, az eszméléstől az EXITig, hiszen mi túlnan az ENTERen, odaát, egy másik oldalon, arról még nincsenek beszámolók, sem honlapok, s mik vannak – mik lennének? –: csupán a mítoszok.
Megy egy autó Ugandában. Nem tudni, bantuk? Banyarvandék? Hutuk-e? Tuszik-e? Vagy egyszerűen: mganda emberek – többnyire középkorú és fiatal férfiak –, s annyi batyu, hogy az már-már képtelenség. Úttalan az út, de mintha haladna a gépkocsi. Valami modern tragacs, amolyan neo Noé-féle bárka az új ezredév hajnalán. Az arcokat nem látni, annál gyatrább minőségű a felvétel. Le nem lehet olvasni a gondokat. Nem tudni, miféle bánat von barázdát lelki tükrükön. Egyébként túlontúl sok az ellenzős sapka, mely mögé rejtőzniük lehet. Gyanús. Nem tudni: harcba mennek-e? Vagy valamilyen reményteljesebb vidék felé, hol biztosabb az élet? Inkább menekülnek – töprengek a kép felett – a málhák, amelyeken ülnek, s amelyeken oly valószínűtlenül kuporognak, lóg sokuk, vélhetően egy-egy életen át gyűjtött ingóságot visznek, az újrakezdéshez való legszükségesebbeket. A hadba vonulónak bőven elég egy hátizsák vagy a koffer, a KÚFER – jut eszembe nagyapám katonaládája, mely 1944 ősze óta pihen odahaza, végleg a tornác hátuljában, nem inget, nem kapcát, nem borotvát, nem noteszt, s nem rózsaszín levélkéket rejteget, hanem levedlett vén bakancsokat, foltnak, flekknek való bőrök, rongyos cipők lelőhelye, s ha valakinek suszterkodni támad kedve, ott van benne az is, mi kell még: ár, dikics és rozsdás vaskaptafa. Szóval: a hadba menőnek kincstári holmi jár. Hol csukaszürke, hol tereptarka, hol kalasnyikov, hol uzi, hol jatagán – birodalma válogatja.
Biztos, hogy menekülőket visz a rozzant gépkocsi. Bárcsak valamelyik tó partjára mehetne, hol mégiscsak jobb az élet és elviselhetőbb! Nem szép, és nem jó hely Szudán. Kongó ugyanvalóst. És manapság Ruanda sem Kánaán. Főleg a hontalannak.
Láttam, pedig nézni sem akartam, hogy milyen gödrei lehetnek a saját nyomornak. Közönséges magyar hétköznap délelőtt volt a múltkor. A város legszebb körútján. Mentem. Mintha tengeren. Tényleg láttam, hogy mivé leszünk lassan. Azt sem tudtam, hogy négyesen vagy hatoson hajózom éppen Pest s Buda között, de minden bántott hirtelen, a közöny, a kontraszt, a rom s a hab, a fényciráda fent a káosz tetején.
Arra gondoltam, hogy leszünk-e közelebb olyan állapotban, hogy magunkon és másokon segítsünk? A feketéken, mondjuk. Vagy mennünk kell? De hová? Le a Kyoga-tóhoz? Vagy Masindi felé?
Nem tudunk elmenni. Annyian vagyunk, hogy mind lepotyognánk a gépkocsi platójáról. Szétrobbannának a gumiabroncsok. A jármű úgyis megfeneklene még itt, ezen a maradék magyar ugaron. Mehetnénk aztán toronyiránt az első nagyáruházig!
Sokkalta jobban járunk, ha maradunk. Helyben. Ha elővesszük az árat, a dikicset, a kaptafát: foltot igazíthatunk a lyukas cipőnk talpára, s akkor nem fog belopakodni a lábujjaink közé a lassú, hideg és biztos hazai sár. És nem kapunk reumát.
Simó Márton
