Amitől tartott az ember, az bekövetkezett: Észak-Koreában a példás rendtartás újabb áldozatot követelt.
Amitől tartott az ember, az bekövetkezett: Észak-Koreában a példás rendtartás újabb áldozatot követelt. Miként a világsajtót is bejárta a hír, a legifjabb Kim kivégeztetett egy vörösből álomba hajló minisztert, aki egy fontos gyűlésen, amit a párt főtitkára személyesen vezetett, az első sorban elbóbiskolt. Valószínűleg elég volt, hogy a szeme lekoppanjon, és máris elfelejtett kis jegyzetfüzetébe irkálni, notebookján jegyzetelni, a vezér szavait nem örökítette meg saját használatra. Ám a Párt szeme mindent lát.
Ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy bíróság elé állítsák, vádiratban olvassák fejére bűneit – államellenes bóbiskolás, a népi demokratikus rendszer megdöntésére és Kim Dzsnog Un személyes hatalmának aláásására irányuló enyhe hortyogás –, és az ítélet nem késett: halál. Nem lacafacáznak az észak-koreai fiúk, légvédelmi fegyverrel végezték ki a renitens, nyugalomra vágyó burzsoát, a tegnapig kommunista minisztert. (Mondják, arra az észak-koreai sportolóra, aki a riói olimpián nem szerzett érmet, szigorú büntetés várt.)
A gyakran közölt képeken párezres tömeget befogadó hatalmas termeket látni, ahol azonban még a leghátsó sorokban sem lehet szunyókálni, ugyanis elektronikus riasztóberendezés van beszerelve minden ülésbe, amely bármely mocorgást azonnal továbbít az elnökség mögött elhelyezett titkosszolgálati szobába, ahol a több ezer résztvevőről élő egyenes adás fut a monitorokon. Százhúsz egyenruhás figyeli a résztvevőket. Hátha lecsukódik valakinek a szeme vagy nem lelkesednek a balszélen 120 fokon, ki tudja-szagolja, szellentenek, ami egy merénylet vágyára enged következtetni (Freud Észak-Koreában), vagy csak leejtenek egy ceruzát, egy fegyvernek látszó tárgyat, összepusmognak a szomszédokkal, sőt és pláne viccet mesélnek a főtitkárról...
Ne, ne tiltakozz, ha a szocializmus észak-koreai győzelméig nem volt vicc, ismeretlen volt a politikai töltetű tréfa, adoma és egyéb komolytalanságok, akkor a szocializmus megszülte a politikai viccet. Ez a rendszer velejárója. Emlékezz, soha annyi viccet nem hallottál, mint azokban az években, amikor két arcképet bámulhattál a gyár gyűléstermében, a termelési értekezleten, amikor a tankönyvek Vele, az Ő arcképével kezdődtek, amikor minden este belülről letörölte a
képernyőt, ő, az integető atyaisten. Ez volt – nálunk – az ellenállás legnépszerűbb és legszélesebb körben művelt válfaja. Pont Észak-Koreából, a népi demokratikusból hiányoznék?!!!
Továbbá: elképzelem, milyen fegyverekkel végzik ki azokat, akik ennél sokkal nagyobb bűnöket követnek el a diktátorral és rendszerével szemben. A kommunista ideológusok már régen megkeresték azokat a klasszikusoktól származó idézeteket, idevágó mondásokat, amelyekkel meg lehet indokolni a fanatizált néptömegek, katonák, munkások, dolgos rizstermesztők és határőrök előtt a kivégzések jogosultságát, fontosságát.
Nem, nem ismerem az idézet helyét és szerzőjét, lehet Marx, de sokkal inkább Lenin vagy Kim Ir Szen, aki már írt ezt-azt hatvan kötetben, és szentté is lett avatva.
Igaz, erről az esetről a dél-koreai újságok számoltak be, odafönn a fényes jövőjű Északon ez nem téma. Az újságok főszerkesztőinek vagy az állami tévé beosztott vezetőinek nincs sok dolguk, Phenjan minden napra pontosan leküldi a megírandókat, közzéteendőket. A többi már csak stílusvariáció, nyomdai cifra, ha a KB agit-prop osztálya engedékeny hangulatban van. De ez is Kim(életlen) Ir Szen unokájától függ.
Azt javasolom a tanároknak, tanítóknak, pedagógusoknak, vállalati és cégvezéreknek, hogy mégse olvassák fel elrettentő példa gyanánt ezt a hírt. Nem volna túlságosan okos lépés. És lehet, hogy az ellenkező hatást váltja ki, ui. a lakosság, bízva a demokratikus szabadságjogokban, csak azért is elalszik épp a legfontosabb részeknél. Például Csabika soha nem tudja meg, hogyan is írják a nagy DZS betűt, mert éppen e momentum előtt szundított el, ugyanis késő éjszakáig nézte a Világok harca c. mese- és horrorfilmet. Zsuzsika pedig későig maradt kinn cigarettázni a blokk előtt, másnap pont akkor aludt el, amikor a Marseilles kiejtésével gyötörte a franciatanárnő a nem bulizókat.
Miközben e sorokat írtam a szerda hajnal csöndjében, családom felelőtlenül aludt szerteszét tíz-tizenkét boglyák hűvösében, azon gondolkoztam, milyen idézettel is zárjam derűs dolgozatomat. És akkor bevillant a hatodikos magyar nyelv és irodalom tankönyvemből a Békevers két sora, ami pompásan illeszkedik a fentiekhez:
„Nincs mentség, ha elnyom az álom,/ Harcolj úgy, mint a barrikádon.”
Szerzőjét elfelejtettem.
