Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy időben sokat fecsegtek az újságok, a média a megbocsátásról. Arról, hogy ki kitől kellene bocsánatot kérjen, megadja a felmentést, az elbocsátást. Nem mindig őszinte a szándék, hiszen annak a bocsánatrebegésnek, ahogy mondani szokás, a lélek mélyéről kellene fakadnia. Nem is fakadnia, mint inkább működnie, kiterjednie a megbocsátás tárgyára, amely lehet személy, csoport, rendszer, fejlemény, utókor, örökösök. A helyzet foglya valamennyi, amit a megbocsátásnak kellene feloldoznia. Ám a lélek furcsa jószág: ellenáll. Különösen az az ismeretlen mélység, ahol a legősibb védekezési ösztönök is szunnyadnának, ha hagynánk. Nem hagyjuk. Szögezzük le: idő kell a megbocsátáshoz, és akarat. Lehet acélból vagy más fémből, amely nem korrodálódik.
Itt van például annak a tornászfiúnak az esete, amelyről először meglepő módon a román sportsajtó adott hírt, márpedig ez fölöttébb kényes ügy, a nemzeti ifjúsági válogatott háza tájáról tudósít. Olyan botrányról rántja le a leplet, amely bennünket, kívülállókat, nem kerettagokat, nem válogatottakat mindig is izgatott egy olyan ország – amely nem egyszínű etnikailag – körülményei és elhallgatásai közepette. Hogyan viselték el az egykori kerettagok mondjuk Bölöni Lacit? Vagy a tornász csudalánykák Szabó Katit? Volt-e csoportos erőszak, ún. ájágó (ha jól írom le a kifejezést szóbeli emlékeim alapján?!). Hogyan reagáltak arra, ha a nemzeti válogatott csapatából valaki az edzőtáborból (olimpiáról, Európa- vagy világbajnokságokról) magyarul hívta fel az anyját az egyetlen rohadt nyilvános telefonról. Volt-e gúnyolódás, froclizás? Nem barátságos ugratásra vagy kamaszos bakalódásra gondolok, hanem a durva erőszakra, amely mind a fiúk, mind a lányok esetében bizonyára előfordult.
Na, és miként reagált az edző bá, az edző néni, miként a gyúró és a szövetség emberei, hivatalnokai? Avagy nem szóltak bele, hadd vezessék le a fiúk a feszültséget egy kis férfias gladiátorküzdelemben.
Lugoson, ebben a csodás kis bánsági városban valakit porig aláztak. Egy magyar fiút, egy bronzérmes román ifjúsági bajnokot két derék tornásztársa a fűtőtesthez kötözte és megverte, haját levágta. (Ez utóbbi még a biblikus vagy az őskorból származó babonás hiedelem megképződése: a hajban rejtőzik ereje az ellenségnek, ellenfélnek, a riválisnak. Sámson és Absolon esete.) És miközben társaiknak pompás bosszúálló színjátékot nyújtottak (igazi színház volt – vérre ment), folyton az ifjú nemzetiségét skandálták. Nem úgy, hogy: hajrá, magyarok. Másként.
Az eset az illetékes hatóságok lámpakörébe került. Ejnye-bejnyéztek – a szó szoros értelmében –, és folytatták a felkészülést a bajnokságra. Sőt megvolt a bocsánatkérés is officially. A gyermek mert panaszt tenni, az atyja viszont nem. Nem jelentette fel gyermeke bántalmazóit, mert kisebbségi, mert tudatában lehetett annak, hogy a végén úgyis elmaszatolják, hiszen a bajnokság elébbrevaló, mint egy kis nacionalista kisiklás. Nem szabad a fiúkat, akiknek a végtagjaiban ott szunnyad az aranyérem, felkavarni, nyugtalanítani. Diszkriminációellenes hatóság ide vagy főleg oda... ne rohanjunk – mondom rezignáltan.
Na és van megoldás? Hogyne. A fiúk tovább edzenek az áldozat nélkül. A válogatott magyartalanítva, egészségesebb és összeforrottabb, mint valaha, amíg ki nem derül, hogy az egyik társuk eleje mégsem a szászvárosi havasokból ereszkedett alá tökéletesen romanizálva, hanem mondjuk egy ősi indiai kaszt leszármazottja, vagy urambocsá’ egyéb.
„Szóval bocs, borítsunk rá fátylat, de te nem jössz velünk, fiú, sajnáljuk, ez volt a szövetség döntése. Vigaszágon lenghetsz lovon odahaza a saját klubodban, felemás korláton elmélkedhetsz a felemás történeten, amely egyértelműen a nemzeti erők győzelmével végződött.” Valahogyan így bocsátották el. Erkölcsi megfontolások a továbbiakban sem fognak szerepet kapni a kázusban, mert a lélek ellenáll. A szövetség lelke. A sport testvériesülést sugárzó szelleme. Az egészséges versenyszellem és a lelátók közmondásosan megbocsátó szurkolása.
A Kolozsvárról elszármazott Nagy Elek teljes körű támogatást ajánlott föl. Vajon élni fog vele az ifjú? Vajon beleegyeznek ebbe a lehetőségbe a szülők, akik gyermeküket és persze saját kényelmüket/egzisztenciájukat is féltik? Kíváncsian várjuk, mikor tűnik fel a magyar ifjúsági válogatottban az itthon megalázott. És ott nem fogják lerománozni?