Hogy elcsituljon a szirénahang

Múzeumi élmények kárpátaljai gyermekeknek

Úsznak, vízilabdáznak, tanulnak, várost látogatnak – egy igazi edzőtábor mindennapjait élik a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal víkendtelepi vendégházában március közepétől elszállásolt kárpátaljai gyermekek. A különbség „csupán” annyi, hogy a pólós csapatot nem a sportteljesítmény növelése érdekében, hanem életük, biztonságuk védelméért küldték szüleik egy idegen országba.

Az Ungvárról érkezett kiskorúak ittlétét a Maros Megyei Múzeum munkatársai színes, interaktív kulturális tevékenységekkel igyekeznek minél élményszerűbbé tenni. A Szívből jövő művészet nevű programot a Maros Megyei Tanács kezdeményezésére indította el a múzeum a polgármesteri hivatal szociális igazgatósága és a városi közüzemi szolgáltató közreműködésével, a Játékok Napja (Zilele Jocurilor), valamint a Mustash bolt anyagi támogatásával. 

– A cél: a művészet lélekgyógyító eszközeivel bár ideig-óráig feledtetni a gyerekekkel azt az élethelyzetet, amiből jönnek – foglalta össze az akciósorozat lényegét Liliana Lircă muzeológus, az intézmény közkapcsolatokért felelős munkatársa. – Az Ifjúsági Szállóban elszállásolt kiskorúak többnyire átutazóban vannak, így ott nem tartunk ilyen tevékenységeket, viszont berendeztünk számukra egy múzeumi sarkot, ahol kedvükre rajzolhatnak, festhetnek, gyurmázhatnak. Itt, a polgármesteri hivatal vendégházában egy nagyjából összeszokott társaság kapott menedéket, velük könnyebb foglalkozásokat levezényelni. A múlt héten kerítettünk sort az első programra, a Kultúrpalota kiállítótereit mutattuk be a gyerekeknek, majd a néprajzi és népművészeti múzeumba is ellátogattunk. A nap végére jól el is fáradt, de fel is volt dobódva a csapat – mesélte a múzeum szóvivője, majd hozzátette, hogy a szállítást a városvezetés biztosította a Víkendteleptől a főtérig és vissza. 

Ottjártunkkor éppen a második – ezúttal házon belüli – tevékenység kezdődött, a programirányítók – Eliodor Moldovan és Farkas Noémi – festők arcképeivé összeálló puzzle-okat osztottak szét a gyermekek között.

 A kis asztaloknál helyet foglaló gyerekek többsége érdeklődve hallgatta a román nyelvről oroszra fordított programismertetést, és a „beígért” házi feladat ellen sem lázadoztak. Eliodor arra kérte őket, hogy a következő látogatásukig rajzoljanak, fessenek meg egy számukra kedves személyt vagy tájat, majd azt is elárulta, hogy a munkákat a későbbiekben kiállítják a Kultúrpalota múzeumpedagógiai termében. Liliana Lircătól közben megtudtuk, hogy az ukrán gyerekmunkák tárlatát május közepén, a Múzeumok Éjszakáján nyitják meg.

„Elém szaladtak, átöleltek…”

A programkoordinátor szavait Nicoleta Spivac, a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetem könyvelő szakos hallgatója, a Diákliga tagja tolmácsolta oroszul. Nicoleta Kisinyovból felvételizett a MOGYTTE-re, a nagyszülei Moszkvában élnek. A neve ukrán eredetű, jelentése énekes – tudtuk meg a csupa derű lánytól, aki nemcsak a múzeumi tevékenységeken segít be, hanem románórákat is tart a gyermekeknek.

– Pár alapmondatot már tudnak, például köszönni, megköszönni, útbaigazítást kérni az itteni fedett uszodához – sorolta Nicoleta, majd hozzátette, hogy nem egyedül, hanem több – Moldovából, illetve Ukrajnából származó – diáktársával felváltva segíti a kommunikációt a magyarul nehezen vagy egyáltalán nem beszélő gyerekcsapattal.

– Nagyon megkedveltük egymást a gyerekekkel. A múzeumlátogatás alkalmával másodjára jöttem hozzájuk, és amikor az ablakból észrevettek, mind elém szaladtak, átöleltek. Egyikük azt mondta, hasonlítok a nővérére – tette hozzá az önkéntes tolmács.

– Meséltek-e személyesebb dolgokról, az otthon maradt családtagokról? – kérdeztük.

– Mélyebb témákat nem érintettek, de amikor beindult az internetszolgáltatás a vendégházban, és meghallottak egy beszámolót a városukban lévő újabb légiriadóról, valamennyien megrémültek, és azonnal telefonálni kezdtek az otthoniaknak. Szívszorító látvány volt. 

Az első légiriadó emléke

Miközben a földre telepedett két- háromfős csoportok a kirakósdarabkákat találtatták, egyik kísérőjükkel, a magát „kisebbik edzőnek” nevező Szergejjel váltottunk pár szót.

– Harminc gyermekkel jöttünk, öten vagyunk felnőttek. A gyermekek nagyon élvezik az itteni fedett uszodás edzéseket, és a többi programnak is örvendenek – mondta tört magyarsággal a vízilabdaedző, akit arról is megkérdeztünk, hogyan élték meg a kis sportolók az elmúlt hónapok eseményeit.

– Ungváron egyelőre nincs nagy baj, bombázások nem voltak, viszont naponta többször megszólalnak a szirénák. Az első légiriadó nagyon megijesztette a gyerekeket. A szüleikkel egyébként mindennap értekeznek interneten, telefonon. Itt jól érzik magukat, hiszen jó az ellátás, együtt tanulhatnak és különféle szabadidős programokban is van részük, az állatkertben is voltunk – tette hozzá Szergej.

„Apának most munka van”

Bár Ungváron a legutóbbi adatok szerint 8000 magyar él, a pólócsapat tagjai közül kevesen beszélik valamennyire a nyelvet. A 9 éves Timurral és a 11 éves Andrással tudtunk pár percet beszélgetni. Mindketten azt mondták, remekül telik itt az idő, és minden nagyon tetszik. 

– Nem hiányzik az otthoni környezet – válaszolta kérdésünkre a kisebbik fiú, de aztán zavartan el is fordult, véget vetve a társalgásnak. András lelkesebbnek tűnt az ittlétét illetően, viszont azt sem titkolta, várja, hogy hazamenjen.

– Apa hiányzik. De neki most munka van – szögezte le komoly arccal a kiskamasz.

Plüssmackó, gyurma, festészeti kellékek, társasjátékok – a Kárpátaljáról érkezettek jelenlegi életterének megannyi mozaikdarabja. Liliana Lircătől megtudtuk, hogy a március 22-én indított múzeumi programot egy hónaposra tervezték, de április 22. után is folytathatják, ha lesz kinek. 

Szerettünk volna még egy magyarul tudó, ungvári nővel is beszélni, de mivel beteg lett a kislánya, csak azt láttuk, ahogy a gyerekkel az ölében autóba száll, és elsiet, valószínűleg a sürgősségire. A vendégház ajtajában Mátyási Leventével, a Víkendtelep igazgatójával találkoztunk, akitől megtudtuk, hogy a menekültcsapat beköltözése után pár napig rendszeresen jöttek vásárhelyiek ételadománnyal. A romlandó élelmiszert azonban egy idő után nem vették át, ugyanis megteltek a hűtők, lassan nincs hol tárolni az újabb felajánlásokat.

– Az igazán súlyos élethelyzetek az Ifjúsági Szállóban vannak, ott száznál több a menekült – tette hozzá a szabadidőközpont igazgatója.

Távozóban azon gondolkoztam, vajon valóban tábori kalandként élik-e meg ezek a gyerekek – az illetékes hatóságok és magáncégek összefogásának köszönhetően kifogástalan körülmények között tölthető – marosvásárhelyi heteket. Hányan mondhatták volna el egy hosszabb, nyelvi akadályoktól mentesített beszélgetés során, hogy a légiriadó hangja itt is rájuk talál. Ha máskor nem is, a napi tevékenységek, élmények után, amikor a vendégház fölött már pislákolnak a csillagok.