Hittem az angyalokban

A mi családunkban – és az ismerőseink családjában is –, mindenki hite szerint az angyal hozta a karácsonyfát, angyal tette a fa alá az ajándékokat. Erdélyi szokás és hiedelem lehetett.

A mi családunkban – és az ismerőseink családjában is –, mindenki hite szerint az angyal hozta a karácsonyfát, angyal tette a fa alá az ajándékokat. Erdélyi szokás és hiedelem lehetett. Az ajándékokra, a könyvekre is ezt írták: M. nagynéni angyalától vagy S. bácsitól küldi az angyalka.

Szép volt ez így, varázslatos és hihető.

A Stefánia óvodában nagy izgalom volt a karácsonyi szereplésen. Piri néni és Magdus néni keze alatt legalább ötvenen voltunk, és az utolsó jelenetben mindannyian a színpadon szorongtunk. A szereplők között a legszebbek az angyalok voltak, hófehér selyemruhában, fehér kartonra ragasztott krepp-papírból készült szárnyakkal, mintha repülni tudnának, aranyos diadémmal a homlokukon. Az angyalszereplők a legjobb, a legszorgalmasabb kislányok lehettek, el kellett hitetniük, hogy az égből szálltak alá, jótevők, kedvesek, jószívűek. Valamilyen jó cselekedetet is elvártak tőlük. Ez elég nagy gonddal járt, de megpróbáltuk. Otthon még mosogatni is segítettünk, fát hordtunk fel a pincéből, játékkincseinkből ajándékoztunk valamit az árvaházi osztálytársainknak. És végül ott lehettünk a színpadon, csodás angyalszárnyainkat suhogtattuk. A karácsonyi várakozásban talán csak egy dolog volt még szebb:

Betlehem a Barátok templomának oltára előtt

A megmaradt tornyával még emlékeztet a mellette hosszában épített főtéri templomra, mögötte a kolostorra és iskolára, a barátok nagy kertjére. Ebben a meghitt csendességet, virágillatot árasztó, gyönyörű kicsi barokk templomban láttam először a betlehemi istállót, a pásztorokat, a királyokat, Máriát és Józsefet a kis Jézussal. Régen készült kerámiaszobrocskák voltak, minden gyermek közelről láthatta, milyen volt a jászol, a kis Jézus ágya. Sok-sok gyertya fénye világított rá, az oltár mellett hatalmas fenyőfa zöldellt.

– Hogyan is hozhatná ez a jászolban fekvő kis gyermek a karácsonyfát és az ajándékokat, hiszen még járni sem tud? – gondoltam magamban később, amikor azt hallottam, hogy a Jézuska hozná.

Bármeddig elálldogáltam volna az oltár előtt, olyan imádságos áhítat áradt a térdeplő emberekből, gyerekekből. Később, évek múltán is nagy pillanat volt, amikor a kis betlehem elé mehettem. Református hitem sem tántorított el ettől, családomban békésen megfértek a kétféle felekezetűek, nagynénéimmel ültem a padban, csodáltam a kezükben a gyöngyszemes olvasót, megrögződött bennem az ima. Üdvözlégy Mária, Istennek anyja, imádkozzál érettünk…

Nagyobb voltam már, buzgó református, de ezt a kis templomot akkor is úgy szerettem.

Évek múltán, amikor karácsonyra hazamentem, sokáig nem tudtam a főtérnek azon az oldalán végigmenni, csak arra gondoltam, kik és hogyan tüntették el a barátok templomát. Hány imádkozni vágyó, lelke békéjére egy percig rátaláló nem léphetett be többé ide!

A régi kolostor falán ez állt: Soli Deo et Gloria 1777.

1971-ben eltűnt a templom és a kolostor, kertjével együtt. A nagypiaci házsor vonala megtört, nemsokára birtokba vette a város a színházat és a Színház teret. Mindemellett a barátok temploma elfért volna, megmaradhatott volna ezen a helyen, ma is ott lehetne a kis betlehem az oltár előtt.

Az angyalok sem védhették meg akkor, a karácsonyfát télifának hívták, az angyalokat sem lehetett emlegetni, az ajándékokat a Télapó hozta.

Azért mégis érdemes volt hinni az angyalokban, valamiképpen újból megjelentek. Zűrzavaros események idején, a nagy „zándorodás” idején. Hozták a karácsonyfát, vigasztalást és reményt.

Továbbra is hinnünk kell bennük, mint akkor, amikor még bemehettünk a Barátok templomába, most is, ha bármelyik templomban felcsendül „az angyali seregek” éneke: Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek!