Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában. (Forrás: Magyar életrajzi lexikon, 1000-1990. Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes)
DE GERANDO ÁGOST (Lyon, 1819. ápr. 4. – Drezda, 1849. dec. 8.): magyarrá lett francia író, az MTA külső tagja (1846). Megismerkedett Teleki Emmával, akit 1840-ben Párizsban feleségül vett. Mo.-on telepedett le. Az 1848-i francia forradalom kitörésének hírére Franciao.-ba sietett, de rövidesen visszatért Mo.-ra. Részt vett a szabadságharcban, a győri csatában megmentette a magyar zászlót. A világosi fegyverletétel után emigrált. Párizsban akart letelepedni, de útközben meghalt. Három, francia nyelven írt művében ismertette a magyarok eredetét, Erdélyt és a francia forradalom utáni magyar szellemi életet. Művei: Essai historique sur l’origine des Hongrois (Paris, 1844); La Transylvanie et ses habitants (I-II. Paris, 1845); L’esprit public en Hongrie depuis la Révolution Française (Paris, 1848, e műve magyarul és németül is megjelent Pesten, ill. Lipcsében).
SZÁDECZKY-KARDOSS LAJOS (Pusztafalu, 1859. ápr. 5. – Bp., 1935. dec. 29.): történész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1888, r. 1909). ~ Gyula bátyja. Bp.-en és Bécsben végzett egyetemi tanulmányai után 1881-ben tanári, 1882-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett, 1882-től 1891-ig a bp.-i Egyetemi Könyvtár tisztviselője. 1883-tól magántanár a bp.-i egyetemen. 1891-től a kolozsvári, 1919-től a szegedi egyetemen a magyar történelem tanára. 1920–22-ben nemzetgyűlési képviselő. Román, lengyel levéltárakban, Töröko.-ban (a Thököly-emigráció után) kutatott, 1895-ben a Zichy-féle kaukázusi expedícióban vett részt, annak naplóját is megírta. Nagyszámú; főleg a 16 – 17. sz.-i Erdély történelmével foglalkozó munkája jelent meg. Számos régi magyar történelmi forrást tett közzé. Kiadta egyebek között Apor Péter verses műveit és leveleit (1903), Bethlen Gábor és Illésházy Gáspár levelezését (1914), Bethlen Miklós emlékiratait (1923). Főbb művei: Mihály havasalföldi vajda Erdélyben, 1599-601 (Bp., 1882); Kornyáli Békés Gáspár 1520-1579 (Magy. Tört. Életr. 7., Bp., 1887); A czéhek történetéről Magyarországon (Bp., 1889); Konstantinápoly és magyar emlékei (Bp., 1903); A csíki székely krónika (Bp., 1905); II. Rákóczi Ferenc Erdélyben (Kolozsvár, 1907); Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon (Okirattárral, 1307 – 1848. Bp., 1913); A székely nemzet története és alkotmánya (Bp., 1927).
GÁTI ISTVÁN, GÁTY (Mánd, 1749. ápr. 8. – Szatmár, 1843. febr. 17.): szakíró, az első magyar gyorsírási rendszer kidolgozója, ref. lelkész, tanár. Sályiban, majd Sárospatakon tanító, 1774-től külföldi egyetemeken tanult. 1778-ban Dabolcon, 1779-ben Huszton, 1787-ben Máramarosszigeten pap, 1800-ban esperes, végül 1808-ban Szatmáron lelkész. Ugyanitt tanár, 1831-ben nyugdíjazták. Sokat fáradozott a magyar irodalmi nyelv terjesztésén. Természettudományi művében több kérdésben haladó, korszerű álláspontot foglalt el. Az addigi geometriai rendszerű gyorsírás helyett a hangzókat pontosan és jelképileg jelölő kurzív rendszerű írást dolgozott ki. Művei: A magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyazó hazafiúi elmélkedések (Bécs, 1790); Természet históriája (h. n., 1792); A természet históriája (Pozsony, 1795); A stenographia 1-ső könyve... (Pest, 1820); Elmélkedés a magyar dialectusról, lexiconról és helyesírásról (Pest, 1821); Fontos beszéd tudománya vagy oratoria (Sárospatak, 1828).
