Hiányérzet

Igen, hiányérzetem van. Jó ideje motoszkál bennem a gondolat, de kivártam, hátha…

Ezen a felbolydult politikai prérin, ahol egyelőre úgy tisztázódik a megszámlálhatatlan tisztátalanság, hogy nyoma sincs magyarnak. Így egyszerűen mondom, nehogy a kialakult rossz reflexek miatt valakinek mindjárt az RMDSZ jutna eszébe. Vagyis, hogy hiányolnám a szervezet bármiféle állásfoglalását. Dehogy! A lehető legtávolabb áll tőlem. 

A „hivatalos” állásfoglalásokkal való óvatoskodásokra nem vagyok kíváncsi. Ilyesmivel csak elmaszatolni lehet ügyeket és helyzeteket, de megérteni bizonyos, hogy nem. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy mivel tartozik egy érdekvédelmi szervezet a saját közösségének, annak a közvéleménynek, amelyet mindenáron szeretne – és joggal – a maga oldalán tudni és (meg)tartani. Ebben a helyzetben beérem annyival, ahogyan az „utánfutó” szerepet megvilágítják. Mint olvasom, a szervezet a hatalmi politika sűrű szövevényében sem az utánfutója senkinek. Önálló, vagyis a maga ura, mindig azt mond, amit jónak lát és nem azt, amit a „vontatásra” hajlamosak elvárnának. Ez így rendben is van. Hanem a laza kötődéseknek megvannak a hátrányai. Nem egy baleset az országutakon azért következik be, mert az utánfutónak látszó alkalmatosság ide-oda táncol, s bizony megesik, hogy vagy az ide, vagy az oda pozícióban talál bele egy szembejövőbe – mondom amúgy képletesen… Az utánfutó-„ügyhöz” talán még annyit, hogy a való világban ez a szerep többnyire nem választás kérdése, hanem a folyamatosan változó „helyzetekből” adódó, olykor kényszerű, netán szükségszerű állapot.

Amit én most hiányolok, az a hozzáértő közéleti emberek jelenléte és véleménye a társadalom alapjait rengető eseményekről folyó, ezúttal hasznosan parttalan vitákból. A bennfentesekre gondolok, akik otthonosan mozognak azon a terepen, ahol dolgoztak, s valamiféle felelősséget viseltek/viselnek.

Talán elég figyelmes és türelmes is voltam, de se szóban, se írásban nem találtam rá azokra a tapasztalt politikusokra, felkészült jogászokra, politológusokra, akik érdemben fejthetik/fejthetnék ki véleményüket a társadalom terítékre került sorskérdéseiről. Milyen legyen a működőképes jogállam, mit kell tenni a hatalmi ágak határozott szétválasztásáért, a törvényesség maradéktalan helyreállításáért, hogyan lehet és kell mindezt a megfelelő törvények következetes, szakszerű újragondolásával kezdeni, eltüntetni a tudjuk mire jó kiskapukat, és hosszan folytathatnám a sort. Bizonyos vagyok benne, hogy minderre akad nem is egy, a törvényhozás bonyolult munkájában kellő jártasságot szerzett volt szenátor, képviselő, a hatalmi ágak különböző szintjeit megjárt politikus, például egykori és mai alkotmánybíró, alkotmányjogász, miniszter stb., akik érdemben tehetnék színvonalasabbá a vitákat, eszmecseréket. S miért ne, a titkosszolgálatokat ellenőrző parlamenti bizottságok, RMDSZ-es, de végtére is magyar, egykori vagy mai tagjai. Mint a most folyó vitákból kiderül, nem minden titok, amit annak mondanak. S talán ők is láttak, hallottak olyasmit, ami nem mondható „jogállaminak”. Szóval, rövidre fogva, a magyar szellemi hozzájárulást hiányolom, amely valamilyen módon éreztetné, hogy érdekeltek vagyunk a jó irányú változásokban, s nemcsak néma szemlélői, hanem hasznos alakítói lehetünk a történéseknek. No és azt, hogy a magyar kisebbséget közvetlenül érintő kérdéseken túl nekünk is fontos a társadalom egészének működését meghatározó viszonyok, például az egészségesen működő demokrácia, még csak azt sem mondhatom, hogy helyreállítása, hanem inkább a kialakítása. Ami ma van, az a demokratikus maszlagokkal álcázott hatalmi önkény megannyi intézményesített változata. Az egészségesen működő társadalomban nem lehet gúnyt űzni a kisebbségi jogokból, törvényekbe iktatni, majd mindent megtenni, hogy se a törvények betűje, se a szellem ne juthasson érvényre. Ez lenne a beleszólás indoka és értelme! 

Mindezek után az első kérdés: szándékosan mellőzik a magyar szakemberek meghívását a legnépszerűbb vitaműsorokba? Ha sehol sincsenek, akár szervezett bojkottra, élezzem egy keveset, sajátos diszkriminációra is gondolhatnánk, de ennek persze semmi értelme. Bizonyára eszükbe sem jut, hogy esetleg nekünk sem mindegy, merre veszik az irányt és milyen mélyre érnek el a változások. Amiben, természetesen, tévednek.

Nem szívesen teszem, de nem kerülhető meg a kérdés: esetleg van meghívás, de nincs „vállalkozó”? Ne feszegessük, senki nem kötelezhető semmire, ha nincs belső indíttatás, vagy akár egyszerűen szakmai hiúság.

Így, ha már kiszorítanak, vagy magunkat szorítjuk ki a pályáról, mi marad számunkra, mint az „áldott” erdélyi magyar nyilvánosság. Amely, nem ritkán, hamis vagy meghamisított nyilvánosság. Meg ott van a minden közéleti vitát, eszmecserét, szóváltást kísérő ártalmas nyilvánosság a mindent mindenkor ócsárlók, lejáratók fáradhatatlan kórusával. A mellébeszélés fórumai töltik be a tiszta beszéd fórumainak a helyét. S nincs, nem látszik ezen a beszűkült horizonton belül a megszámlálhatatlanból legalább néhány civil szervezet, amely a magyar értelmiségnek teremtene/teremthetne keretet az eszmecserére. Az érdeklődő nyilvánosság kialakításával, hogy ha már a vitákból kimaradunk, legalább a folyamatok, a szükségszerű vagy sem, változások megértését segítsék. 

Valójában nem tudom, mit lehetne tenni. Ha ilyen tanácstalanságban esetleg megkérdezik, hogy vagyok, rendszerint az a válaszom: mint a küszöb, se kint, se bent. Amikor rólam van szó, nincs jelentősége a válasznak, az én bajom. Most azonban nem egyedül vagyok, s az egészben ez az eléggé aggasztó.