Hiábavaló áldozatok?

Alig pár száz méterre a Monte San Michele csúcsától van a Schönburg-alagút, amelyet 100 évvel a bejáratánál lezajlott csatározás után, 2016-ban azért állítottak helyre, mert ennek a védelméért folyó küzdelem volt a doberdói ütközetekre jellemző legádázabb harc. 

Stencinger Norbert a bejárat előtt mondja, hogy az alagút a San Michele-hegy kúpján levő fő védelmi vonalat kötötte össze a többi állással. Ezen látták el az első vonalban harcolókat. Ha az ellenség kezére került volna, akkor gyakorlatilag a magyar vonalak mögé juthattak volna, ha a védők kitartanak, akkor ők maradnak kedvező pozícióban. Ezért 1916. augusztus 9-én virradóra parancsot kaptak az itt harcolók, hogy mindenáron meg kell védeni az alagutat. Az olaszok felrobbantották az alagútban levő lőszerraktárakat, és mintegy 40 magyar katona beszorult. 

 

„Délután 4-kor az alagutat védők helyzete reménytelenek látszott. A belső képe is leírhatatlan! Gyér világítás, bűzös levegő, halottak, sebesültek jajgatása, az olasz kézigránátok robbanása, betóduló sűrű füst, szótlan harcosok. A védők már vizeletükből készített sárral voltak kénytelenek meggátolni igyekezni az alagút-szájnyílás faburkolatának lángra lobbanását, a legénység a sűrű füsttől már fuldokolni kezdett.” (Szilágyi István százados visszaemlékezéseiből – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

 

Csodák csodájára, délután visszavonták az olasz katonákat, így a maroknyi sereg megmenekült – mondja Stencinger Norbert, majd hozzáteszi, ha ebben a harcban amerikai katonák vesznek részt, akkor eddig már Oscar-díjas film készült volna mindarról, ami az alatt a néhány óra alatt történt, ameddig a bent rekedtek kénytelenek voltak iszonyú körülmények között – sarokba szorítottakként – küzdeni az életükért. Azt ők nem tudhatták, hogy a fennsík sorsa már megpecsételődött. 

S történt mindez annak ellenére – fűzte hozzá a későbbiekben Stencinger  Norbert –, hogy itt is bevetették az első világháborúban a nyugati fronton először 1915. április 22-én használt gázfegyvert. Erről nem szívesen beszélnek a magyar hadtörténetírók. Akik viszont behatóan ismerik az állóháborúban kialakult embertelen helyzetet, hadászatilag elfogadhatónak tartják az alkalmazását. Emberileg, etikailag mai napig vitatott – tegyük hozzá –, bevetése hasonlít a második világháborút lezáró atombombáéhoz, csak akkor már a történelem és a hadászat oda fejlődött, hogy sokkal nagyobb hatóerejű fegyverhez nyúltak. Akár párhuzamot vonva a két esemény között, a doberdói gáztámadás története tanulságos lehet ma is, amikor a tömegpusztító fegyverek általi veszélyeztetettség még mindig fennáll. 

S bár már az ókorban is próbálkoztak különböző, ingert kiváltó füstökkel, és a középkorban is használtak ilyen jellegű mérgeket, tömegpusztító fegyverként először a belgiumi Ypernnél használtak mérges gázokat a németek a franciák ellen. 

Hatásuk ismert volt, amikor 1915 májusában a gázszázad tisztjei felkeresték József főherceget, az itt harcoló alakulatok főparancsnokát, hogy rábeszéljék, a San Michele-hegyen használjon gázt az ellenséggel szemben. 

 

„...azért csinálom a gáztámadást, mert így igen csekély veszteségekkel az előttük álló, engem aggasztóbban szorongató ellenséget el tudjuk söpörni (…) a gáztámadás célja az ellenségnek a 197-es magaslatról a Monte San Michele 275 nyugati lejtőjéről történő elűzése után a védelmi arcvonalunkat a Monte San Michele alszakaszban az Isonzóig (Boschini-Peteano-Sdraussina), a San Martinó alszakaszban a 197-re és a 143 elé előretolni, úgy mint, aho-gyan az 1915 júniusában volt”. (József főherceg visszaemlékezései – megjelent Pintér  Tamás, Rózsafi János, Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című könyvben.) 

 

Stencinger Norbert felvázolja a doberdói gáztámadás rövid történetét. Hosszas vezérkari mérlegelést és vitát követően először 1916. június 24-én hadgyakorlatot tartanak az osztrák–magyar katonák, amikor egy gyalogsági rohamot szimulálva kiengedik a gázokat. Arra számított a hadvezetés, hogy a tömegpusztító fegyver bevetése a katonákat kizökkeni az állóharcból, és pozitívan hat a moráljukra. Külön fából készült gázkamrákat állítottak fel, ahol kipróbálják a gázálarcokat. A katonák látták, hogy a gyakorlat során a gyakorlótéren milyen hamar elsárgult a dús növényzet, és ez elrettentette őket a használattól. Külön meteorológiai szolgálatot létesítettek. Ezek a szakemberek egyenes összeköttetésben álltak a hadvezetéssel. Kiszámították, hogy pontosan milyen erősségű szél kell ahhoz, hogy a gázfelhő az ellenséges állások felé vonuljon, ne haladja túl ezeket, és ne forduljon vissza a saját lövészárkok irányába. Az előkészületekhez tartozott a gázpalackok kihelyezése is. A palackokból csöveken át a homokzsákok alatt vezették ki a mérges anyagot a szabadba. 

 

„Összesen kb. 6000 klór- és foszgénkeverékkel töltött gázpalackot építettünk be kb. 8 nap alatt. Ez aránylag hosszú idő, de tekintve, hogy az állások közelsége miatt csak éjszaka lehetett dolgozni és a nehéz palackok hord módja is kezdetleges volt, de a kellő tapasztalatok is hiányoztak, nagyobb teljesítmény nemigen elvárható.” (Részlet a budapesti 1-es honvéd gyalogezred emlékalbumából – megjelent Pintér  Tamás, Rózsafi János, Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című könyvben.)

 

Arról értesült a hadvezetés, hogy június 28-án volt egy olasz támadás, aminek során ellenséges katonák jutottak olyan lövészárkokba, ahol már elhelyeztek gázpalackokat, ezért kiadták a parancsot, hogy este 11 órakor a gázbevetést végrehajtó katonák tegyék le személyes tárgyaikat barakkokba, és tűzzenek rá egy, a nevüket tartalmazó fatáblácskát. Ez a mozzanat is megrázó lehetett, teszi hozzá a történész, hiszen valójában még senki sem tudta, hogy a vegyi anyag az ellenséget vagy az alkalmazó hadsereget tizedeli majd meg. 

1916. június 29-én hajnali 5 órakor kapták az értesítést a meteorológusoktól, hogy kedvező a széljárás, és 5.20-kor lecsavarták a palackok fedelét. A mellvédek alól vékony sárga füstfelhő lepte el a csatateret. A visszaemlékezések szerint az olaszok részéről olyan nagy volt a döbbenet, hogy először síri csendben nézték, amint terjed a gáz, majd amikor rájöttek, hogy miről van, szó óriási kiabálásba és menekülésbe kezdtek. Olyan hely is volt, ahol nem tudták kinyitni a palackokat, így gázmentes szigetek alakultak ki, ahova összegyűltek az olaszok, és eszeveszett lövöldözésbe, géppuskázásba kezdtek. Közben amikor a füstfelhő lehetővé tette, az osztrák–magyar gyalogság is rohamra indult. A kézitusa délután 5 óráig tartott. A krónikák szerint mintegy tizenkét óra alatt az olaszok 5000, míg az osztrák–magyar hadsereg 1000 katonát veszített a csatában. Közben kiderült, hogy szélcsend miatt egy másik frontszakaszon, ahova 3100 gázpalackot telepítettek, zárva maradtak a tartályok. 

Mivel az akkori nemzetközi egyezmények tiltották a gáz használatát, az olaszok a világsajtó tudtára adták ezt a kegyetlen támadást. 

 

„Megértettek vagy meg fognak-e valaha érteni engem, hogy mit akartam az eszközök legborzasztóbbikával, legszörnyűségesebbikével elérni??? Be fogják-e látni hogy kétségbeesésemben nyúltam ehhez, hogy annyit és oly borzasztóan meggyötört, halálosan megsanyargatott szeretett véreimet, hű bajtársaimat és hőseimet valamiképpen az újabb gyötrelmektől, véres pusztulástól legalább egy időre megóvjam.” (József főherceg visszaemlékezései – megjelent Pintér  Tamás, Rózsafi János, Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című könyvben.)

 

A támadást követően a gázzászlóalj összeszedte a megmaradt palackokat, és átadta a németeknek. Július 5-én József főherceg kihallgatást kért Ferenc József császártól. A beszélgetést követően csak annyit írt naplójába: „őfelsége jó állapotnak örvend”.

Július 5-én még egyszer bevetették a gázt San Martino del Carsónál, a következő „doberdói” helyszínünkön.