Hetvenöt éve halt meg Molnár Mária diakonissza nővér

Molnár Mária 1886. szeptember 11-én született Várpalotán. Hetvenöt éve, 1943. március 17-én tragikus körülmények között hunyt el. Református misszionárius diakonissza testvérként 15 évet tevékenykedett a Csendes-óceánban található Admiralitás-szigetekhez tartozó Mánusz szigetén. A szigetek Ausztráliától északra, Új-Guineától északkeletre találhatóak, egy nagyobb szigetből és körülötte sok szigetecskéből állnak. Lakóik kannibalizmusa miatt e szigetcsoporthoz csak a XX. század elején közeledtek a tudósok és a tengerészek. A felfedezők között két magyar tudós nevét is megemlíthetjük: Fenichel Sámuel, valamint a Szatmár megyei Bíró Lajos. A sziget 1903-ban német kormányzóság lett, de lakói olyan vadak maradtak továbbra is, hogy 1914-ben megszállták az ausztrálok, és rendkívül szigorú intézkedéseket hoztak. A művelt világtól teljesen elzárt szigetvilágban a bennszülöttek tanítójuknak, gyógyítójuknak, édesanyjuknak tartották, Missziz doktornak hívták Molnár Máriát. A föld túlsó felén fekete márványtábla örökíti meg aranybetűkkel a nevét. Őrá emlékezünk.

Mária tízgyermekes családba született, édesanyja mélyen hívőnek nevelte. Amikor nagylány lett, a család felköltözött Pestre, itt ismerkedett meg a Bethánia Egylettel, ahova eljárt bibliaórákra. Belépett a diakonisszák közé, itt végezte el a polgári iskolát, majd műtősnővér lett, és mindent megtanult, amit egy képzett betegápolónak tudnia kellett.

1914-ben, a háború kitörésekor egy aradi kórházban dolgozott, ahonnan kikerült a galíciai frontra egy járványkórházba. A világháború után visszakerült Pestre, ahol továbbra is diakonisszaként tevékenykedett, betegeket, foglyokat látogatott, szegényekkel foglalkozott. Vasárnapi iskola szervezése, bibliakör tartása, énekkar vezetése is a munkaköréhez tartozott. Egy orvos javaslatára megtanult németül, és eljutott a Liebenzelli Misszió Intézetbe Németországba, ahol egy évet tanult a missziós iskolában. Ekkor Mánusz szigetéről szabadságra érkezett a lelkész, és beszámolt ottani munkájáról. Molnár Mária sokat vívódott magában, amíg elhatározta: vállalja a missziós munkát az egyik legeldugottabb és legveszélyesebb helyen, a pápuák földjén. Magyarországon előadókörútra indult, hogy pénzt gyűjtsön az útra. 1927 januárjában megérkezett az ausztráliai kormánytól az engedély, miszerint a Magyar Protestáns Missziós Szövetség küldöttjeként mehet Mánusz szigetére. Az ünnepélyes felavatás és kibocsátás 1927. augusztus 14-én volt a budapesti Kálvin téri református templomban. Novemberben megérkezett a vízum is, és Giebel Tina misszionárius testvérrel elindultak a hosszú útra: vonattal Franciaországba, majd onnan hajóval a szigetre. Összesen kilenc hétig utaztak.

Mánusz szigetén a misszionáriusnők sebet kötöztek, betegeket gyógyítottak, imára tanítottak, gyerekekkel foglalkoztak. Mivel más hittérítők is voltak már ott, Molnár Máriát kinevezték négy kisebb szigetre, ahol egyedül élt a feketék közt egy másfél méter magas, cölöpökre épített házban. Nagy hit kellett hozzá! Gyakran írt haza levelet ottani éle-téről, ezeket összegyűjtötték, és megjelentették az emlékiratait. Leírta, hogy milyen nagy ünnepeknek bizonyultak a keresztelések alkalmai. Előtte nyolc hónapig vallástanítás volt, utána vizsgát tartottak, majd jött a keresztelés. Mindenkin fehér ruha volt, bibliai nevet kaptak, utána úrvacsora, és elmondták az anyanyelvükön a Hiszekegyet. Sok szigetet meglátogatott, hogy terjessze Isten Igéjét, és gyógyítsa a betegeket. Új templomot is építettek, amit nagy ünnepléssel szenteltek fel. Minden nehézség ellenére Mária megszerette az ottani életet, új házat építettek neki.

Hét év után hazautazott Magyarországra, hogy még láthassa édesanyját, találkozzon testvéreivel és azok családjával. Különböző újságokban írtak róla. Mintegy hatvan gyülekezetet látogatott meg, úti beszámolókat tartott. Mindenütt tele templomok fogadták. Mégsem érezte jól magát, visszavágyott a szigetekre. 1936 szeptemberében elhagyta a Déli pályaudvart, és „hazaindult” fekete bennszülötteihez, akik szerették őt. Tudta, többé már nem tér haza. A szigeteken keresztyén testvérei fehér ruhában álltak sorfalat, énekelve várták. 

Hittérítő, tanító, gyógyító életét ott folytatta, ahol abbahagyta, miközben hol vulkánkitörés, hol roppant erejű orkán tombolt a szigeten. Aztán kitört a világháború, és 1942-ben a japánok megszállták az Admiralitás-szigeteket. Mivel a misszionáriusoknak volt rádiójuk, kémkedéssel vádolták őket, és mindenkit kegyetlenül kivégeztek, a tengerbe lőttek. Ma a szigeteken a nevét viseli a leánykollégium, és egyúttal fekete márványtábla őrzi az emlékét az alábbi szöveggel: „Misszionáriusaink emlékére, akik 1943. március 17-én életüket vesztették egy japán katonai akcióban”. Alatta hat név, köztük Molnár Mária neve. A márványkő alatt nem nyugszik senki. A műemléket kókuszpálmák veszik körül.