Helykeresés az idő fényképeiben

Igen érdekes, kettős könyvbemutatón vett részt a közönség, amely a múlt hét csütörtökén a Színház téri Kaldi Cafét vette birtokba. Pontosabban lapszám- és könyvbemutatón, amelynek első részeként a Pro Minoritate folyóirat legutóbbi, téli számát mutatták be a nagyközönségnek, a második „felvonás” témáját Fekete Zsolt igen szép, Az idő fényképe. Orbán Balázs és Veress Ferenc nyomán című kötete képezte.

Fotó: Karácsonyi Zsigmond

Igen érdekes, kettős könyvbemutatón vett részt a közönség, amely a múlt hét csütörtökén a Színház téri Kaldi Cafét vette birtokba. Pontosabban lapszám- és könyvbemutatón, amelynek első részeként a Pro Minoritate folyóirat legutóbbi, téli számát mutatták be a nagyközönségnek, a második „felvonás” témáját Fekete Zsolt igen szép, Az idő fényképe. Orbán Balázs és Veress Ferenc nyomán című kötete képezte.

Kósa András László, a Pro Minoritate főszerkesztője elmondta, a negyedévenként megjelenő kisebbségvédelmi folyóirat téli száma mindig különleges tematikákkal foglalkozik, 2009-ben a képzőművészet, 2010-ben a határon túli borkultúra, a tavaly a színház- és filmművészet, míg az idén a térhasználat képezi a megjelentetett tanulmányok gerincét. A lapszám tartalma két nagy tömböt alkot, az első négy-öt munka a térhasználattal foglalkozik különböző települések esetében, ezeket összefoglalók követik, illetve örökségvédelemmel foglalkozó írások. A lapszámot Gagyi József ismertette.

– Jó helyen vagyunk, a hátunk mögött a tér, amely '73-ban alakult olyanná, amilyen a közelmúltig volt. Rálátunk és felmerülnek különböző asszociációk, kérdések: amikor egy ilyen tér átalakul, mi történik az emberekkel? Ezt a döntést Ceauşescu hozta, a pálca mindig a politikusok kezében van – ami addig volt, eltűnik. Itt eltűnt a kolostor, a templom. A Pro Minoritate télen sem könnyed témákat jelentet meg: ilyen az idő és tér, mint örök társadalmi kettősség. A térhasználat gyakorlatának a kutatása a ’70-es, ’80-as évektől terjedt el, a megjelent tanulmányok a szocialista–poszt-szocialista korszakról szólnak, a nemzetépítés korszakának a tereiről. A marosvásárhelyi főtéren ’60-ban ért véget a sztálinista korszak, ’61-ben kezdik tervezni, hogy merre fejlődjön a város. A Sztálin-szobor a Magyar Autonóm Tartomány központjában birodalomépítési jelkép és térhasználat, ezt nemzetépítési szimbólumok követték (például a román katona vagy Avram Iancu szobra). Ványolós Endre dolgozata adja meg a szám keretét, a két közelebbi példa Csíkszereda és Marosvásárhely esete. Itt helykereső és helyteremtő terekkel találkozunk. A vásárhelyi, átalakított Színház tér helykereső: a régi terek között illeszkedési problémák vannak, ez pedig társadalmi és nem technikai kérdés. Csíkszereda esetében helyteremtő térről beszélhetünk: lebontották a régi városrészt és újat alakítottak ki, ami nem illeszkedik a város többi részéhez. Nem egy élhető helyet terveztek, hanem infrastruktúrát alakítottak ki, amelyben az emberek elbújtak. A tapsteret októberben felbontották és egy kétéves projekt keretében sétálóutcát alakítanak ki helyette. Ami a vásárhelyi átalakítást illeti, az építészetileg sikertörténet. Amit akkor a legjobban megcsinálhattak, azt ide tervezték, Ceauşescu nem is volt megelégedve vele, hiányolta a rendszer szimbólumait. Valami olyan született, ami elütött a romániai szocializmustól. György Imola tanulmánya a kilencvenes évekről szól. A tér ekkor sem román, sem magyar tér nem volt. A ’90-es évek elején az emberek megvédik a teret, ezt békésebb gyakorlat követi: kinek milyen szobrot állítunk, hogy alakulnak ki az emlékezés helyei? A szimbolikus térfoglalás két csoport vetélkedése. A vásárhelyi tér oltárszerű kialakítását, fő helyen a színházzal az új átalakítás is megőrizte – mondta a méltató, aki további tanulmányokra is kitért, például a Demeter Csanádéra, aki a ’70-es, ’80-as évek székelyföldi urbanizációs kísérleteivel, a román nemzetépítés szimbólumaival foglalkozott.

Fekete Zsolt fotóművész kötetét beszélgetés keretében ismerhették meg a jelenlévők. A szerzőnek Pál Péter képzőművész tette fel kérdéseit, a válaszokból kiderült: a könyvnek nagyobb bemutatója Erdélyben még nem volt, a kiadványt a debreceni Alföld nyomda készítette. A kötet a szerző által – Orbán Balázs és Veress Ferenc fotói alapján – újrafényképezett helyek képeit tartalmazza, kimagasló minőségben. Azonos helyszín és nézőpont, csupán majd' százötven évvel később. – A fénykép az a vizuális technikai kép, ami nagyon érdekes viszonyban van az idővel, hiszen csak jelen ideje van. Orbán Balázs fotóiból albumot akartunk készíteni, adva voltak a nagyon régi fényképek. Már a főiskolán az idő és ismétlés kérdésköre érdekelt. Jelen esetben százötven éves időről beszélünk. Orbán Balázs fantasztikus elme volt, az utolsó polihisztor. Újrafényképeztem a helyeket, amelyeket ő is fotózott, ugyanazon szögből, egyméteres pontossággal, megfelelő évszaki, időjárási viszonyok között. Nagyon sok helyszín GPS-koordinátáit megőriztük. Ezek mellett pedig a kötetben egy írást is közöltem a személyes tapasztalataimról, illetve technikai kérdésekről – hallotta a közönség a fotóművésztől, miközben az igen szép kiadvány mellékletei kézről kézre jártak az egykor helykereső térre nyíló, vásárhelyi kávézóban.