Ház a tóparton

A birtok gyönyörű volt. Hatalmas, ódon, kissé elhanyagolt, de gyönyörű. Mint egy elfelejtett, titkos kert, amelyet visszafoglalt magának a természet, ahol vadvirágok növik be a romokat és moha finomítja zölddé az egykori kőpadot.

(Kedei Zoltán rajza)

A birtok gyönyörű volt. Hatalmas, ódon, kissé elhanyagolt, de gyönyörű. Mint egy elfelejtett, titkos kert, amelyet visszafoglalt magának a természet, ahol vadvirágok növik be a romokat és moha finomítja zölddé az egykori kőpadot. Az udvar végében, a bejárattól jobbkézre, a sétánytól több száz méternyire áll a nagy kúria, az egykori angolkert nyomait még felfedezhetnénk az árkádos homlokzat előtt. Középen kis domb emelkedik, mögötte tó, balkézre a cselédlakások sora. És ott, középen, a dombon mintha egy épület maradványai emelkednének a fűből. Egy régi ház alaprajza. Egy leomlott otthon földbe írt körvonalai buknak elő a vadvirágok közül. Arasznyira a fű fölött még láthatók az egykori kőfalak. Arra sétálunk. Egykoron ez volt a kúria. Az első ezen a birtokon. Ezt építette, majd ide költözött az ifjú család, itt születtek az első gyermekek, a hatalmas birtok közepén, a kis tó partján, a régi udvarházban. De az idő változott, évtizedek teltek el, felnőtt több nemzedék, a régi kúria pedig leomlott és lebontották, háborús idők vihara söpörte ki belőle az emlékeket, míg végül beomlott a tető, átáztak a falak és összedőlt a ház. Igaz, az udvar másik részében időközben felépült az újabb, a nagyobb, a szebb, de később azt is elvették gonosz idők gonosz urai. És az egykori gyönyörű lakból, megannyi lélek varázslatos gyermekkorának helyszínéből semmi sem maradt. Mígnem azok, akik visszatértek, kiásták az egykori falakat. Letisztították a maradványokat, és a régi udvarház alaprajza mára arasznyi magasságban megmutatkozik: azt hirdeti az egykori ajtón betérőknek, hogy boldog otthon volt valamikor, ahol vidám és békeszerető emberek nevelték gyermekeiket a hálátlan utókor szolgálatára. De ha nem is ismerjük pontosan a történetet, akkor is látjuk, megérezzük, tudjuk: itt ház állt egykoron, amelyet valaki magának és a családjának épített.

Olyan ez a ház, mint az ünnepeink. Egykor felépítette valaki, hogy a körülötte állók, az odalátogatók, a barátok, az ismerősök, majd bárki, aki arra jár, örömét lelhesse benne. Otthon volt, amelyben szeretettel, étellel, itallal, szállással várták és fogadták a vendéget. Majd jöttek gonosz idők és embertelen uralkodók, akik földig rombolták ezt az otthont, mondván – nincsen szüksége rá senkinek. Ők majd adnak ételt, italt és szállást, ingyen, mindenkinek. Amit adtak, az romlott volt, bódító, és rácsokkal körbezárt. És közben titokban valakik, a visszatérők újra kiásták a régi udvarház alapjait. Megmutatták a helyet, ahova ismét visszatérhetünk. Az elnyomás, a gonoszság, a tudatlanság gyomjainak vastag rétege alól újra előbukkantak az egykori kúria kőfalai, és hirdetnek otthont, hitet, szeretetet mindenkinek, aki csak belép képzeletbeli ajtaján. Mert ez az udvarház mindannyiunkban ott van. E birtok mindannyiunkban ott van. Az egyik része az eredményekkel, az új és szép házzal, a másik része a munkával és cselédlakásokkal odabent lakozik. De ott található a közepe is: az életet adó vízzel, a kis tóval és e régi otthon körvonalaival, ahol felnőttünk és ahova bármikor visszatérhetünk. Az ünnep helye ez, ahol helye van a csendnek és helye van a vigasságnak, az ünnepé, amely áttöri a hétköznapok sarát és gyomnövényeit. Ha megtisztítjuk a falakat. Ha hagyjuk. Ha segítünk neki.