A havasok és hegyvidékek madarai (4.)

A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) fenyvesek és vegyes erdők aljnövényzetében él, télen parkokban, gyümölcsösök táján keresi a bogyókat.

A keresztcsőrű

A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) fenyvesek és vegyes erdők aljnövényzetében él, télen parkokban, gyümölcsösök táján keresi a bogyókat. Tavaszon rügyeket csipeget, a nyár közepétől főként magvakkal él. Kényelmes madár, nem kúszik, nem mászik. Az emberektől hallott egyszerű dalokat megtanulja fütyülni. A fiatal hímek az apjuktól hallott dallamokat fütyülik. Ha a fiatal süvöltőt kalitkába zárják a kanárimadárral, a mostohaapjától tanulja a dallamokat.

Testmérete 15 cm. Költési területe Európa, a Kaukázus, Észak-Irán, Szibéria.

A hím testalja a pofáktól a hasig piros, Európán kívül más árnyalatú is lehet. A tojó begye és a hasa barnásszürke.

Egyéni élményeim: 1965-től Szovátán minden télen láttam egy-egy pár süvöltőt a hegyi patak közelében. Háttere a friss, fehér hótakaró, meggypiros begye üde színfolt volt a fehér „dunna” fölött. Azokra a fagyalbokrokra szállt, amelyeken fényes fekete bogyók kínálták magukat. Tavaszon láttam őket Korond felett a sarjadó erdőben, ott a bokrok sárgásbarnás-zöld rügyeit ízlelgették.

A keresztcsőrű (Laxia curvirostra) teste, nyaka, csőre a fenyőmagok fogyasztására a legalkalmasabb. Legszívesebben a lucfenyőmagot eszik, de ha ebből nem találnak eleget, más fenyő tobozát is felbontják. Csőrüknek keresztbe álló hegyeit a toboz pikkelyei alá tolják, kifeszítik a magokat, és nyelvükkel a nyelőcső felé irányítják. Az ornitológusok megkülönböztetnek balra görbülő felső csőrkávájú és jobbra görbülő csőrű alfajt.

A fiókáikat fenyőmagokkal etetik. Az év folyamán mindig találnak ilyen magokat. Erre alapozva dermesztő fagyban is költenek. Jól kipárnázott, vastag falú fészket raknak a tojások és a fiókák védelmére. Nem árt meg nekik a -30 fokos hideg sem.

Nem igazi vándormadarak, de ha elfogy az élelmük, messzire elkóborolnak. Ha leereszkednek Közép-Európa kertjeibe, az almát is hosszan csipegetik, hogy a közepéből kiszedjék a magokat.

Személyes megfigyelésem: Késő ősszel Szovátán a hamis cipruson láttam hat keresztcsőrűt, amint szedegették róla a magvakat. Nem riadtak meg tőlem, tovább bontogatták a magházakat. Valamivel kisebbek, mint a feketerigók. A hímek tollazata kárminpiros, a tojóké olívzöldes, testaljuk sárga.

Az erdei pinty (Fringilla coelebs) 15 centis testméretű. Ez a legismertebb pintyféle. Szárnyán kettős fehér szalag; szélső farktollai fehérek. A hím fejteteje és tarkója kékesszürke, háta gesztenyebarna, farcsíkja zöldes. Testalja borvörös. A tojó hátoldala világos olajbarna, alsó oldala fakóbarna. Röpte hullámos. A költési idő után más pintyfélékkel közös csapatba vegyül. A téli pintytől sötétebb farcsíkja biztosan megkülönbözteti.

Hangja: zengő, ismétlődő „pink”. Ezüstösen csengő éneke már kora tavaszon betölti a fészke környékét.

Élőhelye: bokrosok, parkok, kertek. Fészkét fákra vagy bokrokra rakja ágacskákból, mohából, majd gyapjúval és tollakkal béleli.

Saját megfigyeléseim: Szovátán minden télen és tavaszon látom őket. Az emberekhez elég bizalmasak. Ha a pinty szedeget a lucfenyő alatt, a tömbház lakói 1-2 méterre tőle jöhetnek-mehetnek. Minél hidegebb van januárban, annál élénkebben ragyog a hím kékes feje. Éneke messze csengő, de nem változatos, ugyanazt a hangsort ismétli szünetekkel. Színes, kecses vonalú madár.

(Folytatjuk)

Összeállította: Márton Béla