A havasok és hegyvidékek madarai (33.)

Seregély (Sturnus vulgaris) 

21 cm. Feketés tollazata zöldes, bronzos, bíboros fémfényű és pontozott. A csőre egyenes és hegyes. Őszön a tollazata sűrűn pettyezett. A fiatalok szürkésbarna színűek, alsó oldaluk sávozott. Az öregek csőre tavasszal világossárga, télen sötét.

Élénk, mozgékony, hangos madár. Gyorsan repül, gyakran kifeszített szárnyon siklik. Őszi csapatai leginkább a nádasokban éjszakáznak. A pihenőhely fölé érkezve kő módjára zuhannak le, s csak a nádas fölött fékezik röptüket.

Élőhely tekintetében nem válogatósak, ahol nyílt terepet találnak a táplálkozáshoz, módot a fészkeléshez és magasabb pontot az énekléshez, ott jól érzik magukat. Kedvelik az erdős, fás környezetet, az olyan legelőket, melyeken elszórtan fák is terebélyesednek. Fészket raknak sziklák repedéseiben, épületek lyukaiban. Helyenként télen is találnak rovarokat, gilisztákat, gyümölcsöket.

Az emberek közelében védelmet találnak üldözőik ellen. A költés után nagy csapatok gyűlnek össze. Ősszel széles területekről sűrűsödnek egy helyre, ilyenkor esti társas repüléseik színjáték jellegűek: laza felhőjük fekete tömeggé gabalyodik össze, majd szétnyílik, utána pedig sokféle alakzatot formál. Amikor ily tömegek bezúdulnak a szőlősökbe, gyümölcsösökbe, jelentős kárt okozhatnak. A magyarországi szőlőhegyeken naponta több mázsa szőlőt faltak fel. Még az ágyúdörej sem riasztja el őket véglegesen. Eddig leghatásosabbnak az a hangszalag, hangforrás bizonyult, amely a seregélyek vészjelző hangját adta vissza nagy hangerővel.

Eredeti költési területe Eurázsia volt, aztán betelepítették Észak-Amerikába, Dél-Afrikába, Ausztráliába stb. Új hazájában gyakran terjeszkedett, és kiszorította az őshonos fajokat. Egyéni tapasztalataim gyermekkoromban kezdődtek a Felső-Maros mentén. Pünkösd táján 50-60 csapott le a vadvirágos kaszálókra, és recsegő, lármás vonulással minden bogarat, szöcskét, sáskát felcsipkedtek. Amikor gyermekek, gazdák közeledtek, éles, magas hangon riasztották egymást, sötét foltokban tovasurrantak. Falánk, lármás madaraknak ismertem meg őket.

Konrad Lorenz amikor kalitkában tartásáról ír, azt emeli ki, hogy „legkönnyebben tartható honi madarunk a seregély. A seregély a kisember kutyája”.

Herman Ottó azt írja Aranyról és Petőfiről, hogy „a madár életmódjából vett jellemzéssel ismertetik meg velünk a fajt”. Arany a Toldi szerelmében hasonlatképpen hasznosítja:

„Megszakad…

Mintha cseresznyefán seregélyhad csődül,

De megint szétrebben puszta kereplőtül.”

Petőfi szintén hasonlatnak használja 

A helység kalapácsa című költeményében:

„Valamint a mezőség,

Hol tehenek csordája legel,

Megnépesedik

Kétszárnyú seregélyekkel.”

Rózsaszínű seregély vagy pásztormadár (Pastor roseus)

Színezete világosbarna, a törzse szép rózsaszínű. Életmódja teljesen különbözik a mi seregélyünkétől. Délkelet-Európától Kazahsztánig nagy területeken él, de nem ragaszkodik a születési helyéhez. A bogyók érésének ideje előtt főként vándorsáskákat eszik. Ahol bőven található ilyen sáska, ott rövid időn belül telepeket alkot. A köves sztyeppéken a fészkét földi lyukakba, sziklahasadékokba, kőrakásokba, ritkán bokrok alá vagy a földre rakja.

A Kárpát-medencében egyes esztendőkben ezrével költött kő- vagy rőzserakásokban, máskor töklevelek alatt. A fiókák kirepülése után végleg eltűnik. Gyűrűs példányok bizonyították, hogy Indiáig is elvándorolnak.

Pásztormejnó (Acridotheres tristis) 

25 cm, zömök termetű, lilásbarna színű seregély. Költési területe India, Közép-Ázsiáig. Betelepítették a trópusi szigetekre is. Tetszetős csevegése miatt kedvelt kalitmadár. Német kutatók látták üzbég településeken, épületeken és legelő jószágok hátán is. Mivel leszedegeti az állatokról a kullancsokat és már élősdieket, mindenütt szívesen látott madár.

A bóbitája fekete, szeme körül a bőre csupasz, sárga, a csőre is sárga, a szárnyán nagy fehér tükör van. Odúban fészkel, de néha szabadon álló, golyó alakú fészket épít.

 

Összeállította: Márton Béla