A havasok és hegyvidékek madarai (2.)

A csuszkafélékhez sorolják. Rövid farkú, világospalaszínű madár. Oldalain fehéren foltozott; hossza 17 cm. A csőre vékony, enyhén ívelt, alkalmas arra, hogy a szűk sziklarepedésekből kiszedje az ízeltlábúakat, pókokat, rovarokat. A függőleges állású sziklákat és épületeket megmássza anélkül, hogy a farkát igénybe venné. Inkább szorosan a falhoz szorítja a mellét, feltételezhető, hogy a test súlypontja a mellcsont közelében van. Segítségül hívja kissé elfordított, nagy felületű szárnyait, melyekkel verdes. Állandóan, rángásszerűen kitárja-becsukja a szárnyait. Eközben elővillannak remek kárminpiros és fehér foltjai a fekete evezőkön. Ehhez társul sajátságos repülési módja. Megfigyelhető lepkeszerű, libegő repülése. A szárnyak szabása nagyon emlékeztet a búbos bankáéra: a végén lekerekedő, a csúcsán szélesebb. (A Békási-szoros sziklafalain láttam felfele haladni.)

Szárnyainak fesztávolsága 27 cm. Fáradhatatlanul libeg a sziklafalakon. Csodálatosan ki tudja használni a felfele emelkedő légáramlásokat. A patak menti fészkelőhelytől akár 200 méter magasságba is viteti magát a széllel. Máskor zuhanórepüléssel ereszkedik lefele. A sziklák igazi madara. Sokszor rakja fészkét a sziklák repedéseibe, néha a hegyi kunyhók falába is. 

A tojó magányosan költ, a hím segít a 3-5 fióka nevelésében. Sziklás terepen érzi jól magát, Spanyolországban, Észak-Kínában, Tibetben. Felbukkan 5.000 méter magasságban is. Télen alacsonyabb régiókba vonul (Bécs, Budapest). Ha heves szélbe kerül, nagy felületű szárnyain messzi tájakra is eljut. 

(Folytatjuk)

Forrás: Állatvilág. Madarak. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978

Márton Béla