Testhossza 14 cm. Farka élénk rozsdavörös. A hím fejoldala és torka fekete, homloka fehér. Hátoldala palaszürke, melle és oldala narancsvörös. Ősszel a torok fekete tollai fehéren szegettek. A tojó hátoldala szürkésbarna, alsó oldala barnássárga. A fiatalok barnásan pettyezettek, de a farkuk vörös. A vörösbegyhez hasonlóan viselkedik. Ilyen hangokkal hívja a társát: „hüid, hüid, tik-tik-tik”. Rövid éneke dallamos.
Élőhelye: erdők, patakok, bokros részek. Laza fészkét borostyánnal fedett falakon, rőzsecsomókban rakja, majd hat kék tojással gazdagítja.
Szovátán öt évtizeden át áprilistól szeptemberig szinte naponta látom. Feledhetetlen volt az idén május 2-án elém táruló látvány. Az ablakunk előtti 16-18 méter magas fenyőfa csúcságára szállt, és onnan küldte szerelmes dalát a közeli fészken, tojásokon ülő párjának. A dalba szőtt képben benne volt a környező természet számos részlete, színe, árnyalata, hangulata.
A közelében emelkedő fenyők azúrország felé nyújtották pirosas csúcsú porzóikat. A szomszédos hársfán finomzöld rügyek bomladoztak. A Szováta-patak partján a babiloni fűz (szomorúfűz) ezer hosszú leveles zsinórját csüngette lefelé a játékos hullámokig. Valamivel távolabb fehér-zöld fátyolba öltözött nyírfa csalogatta a lepkéket és az énekesmadarakat. A madár látta a fa csúcsáról a fénylő, lejtő-emelkedő vízfodrokat. Sárgás, aranyló napsugarak hozták a Nap meleg üzenetét, miszerint millió virág bontja szirmait parkokban, réteken, erdei tisztásokon.
A madár hangja elcsendesült, a dalnok megpihent, s közben újabb szépségeket gyűjtött a daloláshoz, majd így folytatta a vallomást: „Innen a magasból virágoskertekbe, parkokba látok. A közelben kéknefelejcsek ezrei alkotnak üde színfoltot. Mellettük sárga, sárgás és piros szirmú tulipánok nyújtják a varázslatot. Ott emelkedik az illatozó lila orgona ezer eleven csokra, a keleti oldalon pedig a habosan könnyed fehér orgona. Hullatja már csüngő porzóit a terebélyesedő diófa, jó termést ígér mókusnak (itt jár!), madárnak, embernek. Látja a patak fölött suhanó villás farkú füsti fecskét, fenn a fák felett villódzó fehér hátú molnárfecskét.”
A madarunk elhallgat, a párjára gondol, föl kellene váltani a fészekben, hogy ő is gyönyörködjék a május ezer színében és csodájában.
Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochuros)
14 cm hosszú. Farka élénk rozsdavörös. Nyáron a hím feje és melle fénytelen fekete, a háta sötétszürke, szárnyfoltja fehéres. A hasa világosabb szürke. A tollazata ősszel világosabb, a szárnyfoltja alig látszik. Viselkedése a kerti rozsdafarkúéhoz hasonló. Rendszerint épületekre és kövekre telepszik.
Hívó hangja: „fid, csak-csak-csak”. Éneke egyszerű, de kellemes, nem olyan dallamos, mint a kerti rozsdafarkúé. Kéményen vagy más kiemelkedő helyen énekel.
Élőhelye: sziklák, épületek, köves hegyoldalak. Ezeknek az üregeiben fészkel. Városban is fészket rak. Vonuló madárnak tekintik, de egyes példányai a déli megyékben áttelelnek.
Béldi Miklós erdélyi ornitológus számos bizonyítékot gyűjtött e madár hegyi táplálkozására vonatkozóan. Azt írja, hogy élelmét a talajon vagy repülés közben szerzi. Ha erdős környezetben fagerendás házra talál, annak tetején fogyasztja el.
A cinkefélékhez hasonlóan sok hasznot hajt a erdészeknek és a gyümölcstermesztőknek.
Szovátán megfigyeltem, hogy az öreg hímek kormosfeketék, rozsdavörös farkukat csaknem örökösen mozgatják. E mozdulattal azt akarják kifejezni, hogy repülni akarnak. Éneküket márciustól nyár közepéig lehet hallani; ősszel ismét megszólalnak, és ezzel jelzik, hogy még maradnak, amíg a hideg nem űzi délebbre őket.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
